ACSAI Roland: A kilencöves tatu. Galaktika 327.
„A Szív űrállomáson két asztronauta hallgatta a fotonok zenéjét”. Így szól az első mondat – rögtön a líra frekvenciájára hangolva az olvasót. A világűr poézisének és fenségességének ellenére pillanatokon belül észhez is térünk, hisz egy „alapvetően életellenes környezetben” járunk/lebegünk szkafanderben, míg a Föld űrszemétbe burkolva kering a távolban. A modern meseként előadott történet az „utolsó ember(ek)” tematikáját idézi meg, csakhogy ezúttal már nem az erőforrások/energia/táplálék nélküli, egymással harcoló/rivalizáló túlélők földi közegében kell egy kiscsaládnak (anya, apa, kislány) túlélnie, hanem az űr életidegenségében és az ott rekedtek kolóniáival. Akció és líra, A kisherceg világa és a „hard SF” elemei olvadnak egybe remekül ebben a rövid írásban – ilyen szép képekkel, észrevételekkel: „A nagy hulladékmasszát {nézték}, amiben ott csillogtak a használaton kívüli műholdak ezüstösen fénylő könnycseppjei, a gazdátlan franciakulcsok, amiken még ujjlenyomat sem volt, és talán ott volt valahol a világ első űrsétájakor elszabadult kesztyű is.”
BENEDEK Szabolcs: Az ütközés. Galaktika 326.
Az űrhajók, hipertér, féreglyukak és a fénysebesség, azaz a klasszikus SF terében játszódó expedíciós történet azonnal berántja az olvasót, mivel a földi világot a mezozoikumi széttörése előtti idejében jeleníti meg: az időutazásra is kapunk valami magyarázatot, és előzetes ismereteinkre sem kell feltétlenül támaszkodnunk, mert az elbeszélő tudtunkra adja, milyen gigászi lények uralták ekkoriban a bolygót. Az értetlenség csak akkor kezdődik el, amikor megismerjük az expedíció tagjait (Dzsúz, Alija, Hofner, Fender, Begina), akiknek egyike élénkzöld pikkelyekkel rendelkezik, a másik pedig tojásokkal szaporodik… Az intelligens dínók ötletét, ha többször is bevetették már, nem érheti panasz: egy veszélye van, hogy előre sejthetők a fejlemények (a dínó-ember találkozás/konfliktus). Mindenesetre megnyugtató, hogy a globális felmelegedésért már egyszer összefogtak más fajok is, és a dínók kihalására is kapunk egy új, Benedek-féle, eredeti választ.
BENKŐ Gábor: Tetőteraszok. Ellenpont
Egy kidolgozott, távoli jövőben játszódó, hard SF regényvilág modelljéhez/makettjéhez hasonlatos a Tetőteraszok, ahol még sok más történet vár a megszületésére. A mostani sztoriban a jövőbeli technológiai toposzok (holoplakátok, lézer-reklámok, négy lábon közlekedő hirdetőoszlop-drónok, ételautomaták, komptápok=komplett táplálékok stb.) kommerszializált közegében az „Informálódási és Fogyasztás Kontroll Terep” nevű intézményé a főszerep. E világban minden fogyasztásra szánt árunak számít – védje akár az egészséget (VriDvon-védőitalok, Vprpo4-védőmaszkok, GeRRho-komptápok), akár a megismerőképességet (Tényörvény Kultvitamin, a tájékozott fogyasztók csatornája), és minden eladás mögött szakértők állnak (ténymérnökök). A kínálat-kereslet zökkenőmentességét a megrendezett csatajelenetekkel operáló, szándékosan betegségeket terjesztő és azokat kontrolláló, az erőszakos halált minimumra csökkentő média uralta világ a mai neoliberális világ enyhe szatírája – jó lett volna, ha több élettel, mozgással, konkrétummal lett volna feltöltve.
BOJTOR Iván: A doreni légiók. Galaktika 329-330.
Calvino narrátorai azért többet szoktak hízelegni az ideális olvasóiknak, mint Bojtor Ivánéi, igaz, ami igaz, mindketten alaposan megdolgoztatják őket/minket. A sokak által utált, egykor az egész korízlést, korhangulatot terrorizáló, a posztmodern címkéjével ellátott szövegek (az adott történelmi pillanatra irányuló) alaptapasztalata a világ egységes gondolati rendszerbe való bele-foglalhatatlanságának a tapasztalata volt, ahol egyedül a szubjektív megismerés lehetséges csak, de azt is szerényen kell kezelni. A szövegek labirintussá alakultak, a valóság és fikció, az alkotás és létezés, a szerző és a narrátor(ok), az elit- és a tömegirodalom eljárási rendszerei összemosódtak. A „szerzők” egyet nem értő narrátorokra estek szét, a narrátorok a saját történetük szereplőivé váltak, bizonytalankodtak, hazudoztak, szándékosan megtévesztették az olvasót, vagy a történet szereplői léptek ki a történetből; a szövegben titokzatos könyvek jelennek, melyek többet tudnak még az írónál is stb. A (kronologikus) időrend felborult, a cselekmény miniatűr puzzle-darabokból álló kirakósjátékká vált, végül a racionális megértés – úgy tűnt – lehetetlen. Az efféle irodalmak jó része nem adta meg könnyen magát a befogadónak, több fejtörésre, a megszokott sémák feladására késztette („ki itt belépsz, hagyj fel minden olvasói elvárásoddal”). A történetre szomjazóknak mindenesetre meg kell küzdeniük a történet elmondásának módjával, s akár egy detektívnek, össze kell állítaniuk egy saját valóságértelmezést. Bojtor szövegei is – ebbe a hagyományba illeszkedve – szinte megvetik a puszta, erőlködés nélkül követhető cselekményszervezést: A doreni légiókban az (egyik, vagy mondjuk az „origónak” is kijelölhető) narrátor közli: 1. ez a szöveg nem „egy este átfutom” olvasmány; 2. ez nem szépirodalom; 3. ez nem science fiction; 4. ez nem kalandos történet. Miközben a Galaktikában jelent meg (igaz, két egymást követő számban, s így az élvezet megtörik; illetve nem is törik meg, mert az első fele magában izgalmas), a címe pedig egy tökéletes légiós-kalandregény címe lehetne. Ennyi okoskodás, teoretizálás után/mellett mégis szeretne az olvasó „szórakozni”, akinek régi, rossz szokása, hogy szeret kíváncsivá válni, feszülten várakozni, értetlenkedni, majd hirtelen rácsodálkozni, egy-két dolgot (de nem mindent, és főleg nem a végét) előre megsejteni, izgulni, minél többször meglepődni és végül érteni nagyjából az egész művet – a maga csapdáival is akár.
A 31. században játszódó történet több elbeszélő meséjéből áll össze (Enterrado, Hardmauer, Cronwill, és egy Én-nek nevezett alak nevei adják a fejezetcímeket). A miniepizódókat, mint az összekevert kártyapaklit egy rendrakáskor – csoportokba lehet szedni:
O.-énelbeszélő: a „fő” narrátor, aki meghatározza, milyen ez a szöveg, hogyan nem szabad olvasni (nem könnyű olvasmány, nem szépirodalom, nem sci-fi, sőt, nem is krimi), mikor játszódik (31. század, a különböző humanoid fajok, pl. hairhanok, martakiaik közös világának kora), aki megszólítja az olvasót (Ödönkének, Lukréciának nevezve őket/minket) és a 21. századba helyezi el őt (minket). Ebből a korból származik az Első Pillanat Fényének Könyve c. mű, mely könyv a képzelet totális valóságalakító hatalmáról szól.
A.-énelbeszélő egy hadbírósági eljárás foglyaként meghasadt személyiségként a vallatások előtt-alatt-után próbálja összetenni a vallatóinak, mi történt a doreni légiókkal (főként meggyőzni őket arról, hogy nem is léteznek), s közben igen élénken képzeleg Hardmauer tábornokról és tetteiről, akiben saját magára ismer rá. A-énelbeszőlő tehát sokat képzeleg.
Ezzel párhuzamosan B.-énelbeszélő az enrancs-ültetvényekből álló Doren-bolygón töltött életéről beszél, ahová katonai kiküldöttként került, ahol családi életbe vágott bele, s ahonnan jelentéseket küld a feletteseinek az általa kitalált, eltűnt légiókról: a doreni légiókról. (Főként azért, hogy legyen feladata és ne rendeljék haza; ám a fikciós-légiók végül kicsúsznak az irányítása alól). S ahol mellékes és tiltott megélhetésként a doreni mocsarakban élő, hatszögletű-szemű „barrakudákra” szokott vadászni. A barrakudák a babona szerint képesek a valóságon változtatni. A bolygón egy másik helyről származó acéllemezt is őriznek, melyen egyelőre megfejthetetlen jelek vannak vésve. A bolygón hairhaniak is élnek, akiknek rövidebb a lábuk és kékes árnyalatú arcuk van. A doreni élet nem fenékig tejfel: a hőmérséklet átlagban iszonyú magas; ha elviselhetetlenül magasra megy, acélkupolát húznak fölé. A „kormány”, a katonaság nem igazán foglalkozik a lakosság helyzetével, csak a titkos légió felkutatásával; ez végül lázadást szít a doreniek között; a lázadást leverik, s csak néhány túlélő marad meg. B.- énelbeszélő sokat álmodik.
C.-elbeszélő (csak ritkán szólal meg): nem humanoid lény a terraida fajból (karmosgyík, dinoszaurusz?), aki T/1-es személyben beszél és szólítja meg O.-elbeszélőt. Ezek a nem humanoidok – furcsa lényeknek látják az embereket, akiket, meglátásuk szerint elsősorban a pénz érdekel, akik „tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek bennünket és egymást is.” Különleges valóságformáló erővel rendelkeznek és ezt a képességet át is tudják adni. A fő és titkos tanaikat acéllemezre jegyezték le. Egyik mítoszuk szerint: egy terraidát apró vétségéért egy bolygóba zártak, a fogvatartott évmilliós veszkődése alatt egy komplett világot képzelt el, majd arra jutott, hogy aki kiszabadítja, annak ajándékul adja az egészet.
D.-elbeszélő: Harmauer tábornok (akivel A.-elbeszlő azonosítja magát) előkelő dinasztia sarja – háborús akcióját meséli el a Dorren-bolygóval szemben, ami szerinte a Barrakúdákkal van kapcsolatban. Több évtized esett ki az emlékezetéből, az elbeszélés jelenében eszébe jut, hogy az összeütközés után Doren császárává választották. Nem ért semmit az egészből, régi emlékekből él, úgy érzi, álmodik és egy kórházi ápoltnak gondolja magát.
E.-elbeszélő: doreni lakos (szerepel B. elbeszélésében), egy hivatásos kém, aki azért jegyzi le a történteket, mert „nagyon összekeveredett minden”, tudja, hogy Dorenen a képzelt (kitalált vagy robotizált) és a valós figurák összetéveszthetők, egyedül a barrakudák létezésében biztos. Gyanakszik, hogy a szereplők egymást képzelik el keresztül-kasul, s arra jut „senki se vizsgálgassa a saját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít”. Végül rátalál egy könyvre (Egy kém élete), ami mintha róla szólna.
X.-elbeszélő: ezek a beékelt szövegek egy szótár szövegei egy olyan világról, ahol az ónpestis pusztít (lexikon cikkek: ’ón’, ’ónpestis’, ’ónzörej’, )
A kérdés Bojtor szövegeinél, és ennél a novellánál leginkább, hogy megéri-e az olvasónak (akiről az egyik elbeszélő ezt írja: „három-négyoldal után majd biztos elveszted a fonalat”) az intellektuális munka, hogy a fent felsorolt komplex élményben (várakozás, izgalom, csodálkozás stb.) is részesüljön. Az irodalom kritizált, de érvényben lévő megkülönböztetése (magasirodalom/tömegirodalom) szerint az SF-művel szembeni elvárások még mindig különböznek pl. az Ulysses-szel szembeni elvárásokkal, így gyanítom, hogy a legtöbb olvasó, ha nem is 3-4, de 13-14 oldal után kiszökik a labirintusból egy egyszerű tovább lapozással, mert a műfajtól nem ezt várja (ez már túl sok). Nekem munkát és örömet is adott a novella (igaz, „kötelező” volt elolvasnom), egészen remek írásnak tartom (világépítésben ötös), bár még többszöri olvasásra sem értem teljesen.
BOJTOR Iván: Az ómen. Galaktika 326.
Az ómen visszafelé Nemó. Aki járatos a jelekben, és tudja, hogy Nemó kapitány embergyűlöletét az okozta, hogy megkínozták, és megölték a feleségét, az sejtheti, hogy egy Ómen elnevezésű terv, ami a múlt történéseibe próbál leheletfinom változásokat illeszteni (pl. magyar nemzeti érzelemből Joyce Ullyssesébe beültetni, hogy Leopold Bloom apja Szombathelyről származott – ezt jól csinálták, összejött; vagy hogy Verne regényébe azt illeszteni, hogy Nemó kapitány lengyelként inkább csak az oroszokat gyűlölte – ez a filológia szerint csak a korai változatba került bele) – eleve elátkozott. A novella fikció és metafikció: szöveg más szövegek keletkezéséről, ill. kísérlet a valóság és a képzelet, a realitás és az álom elválasztására. Két elbeszélés találkozásából (1. mi is történt – meséli x.; 2. kommentárok az 1. ponthoz, jegyzetek y-tól) áll össze a sztori, melyben a múltváltoztató fiatal csapat olyan galibát okoz, ami mindent összezavar (Nemó Nautilusát a fikcióból a valóságba helyezik), és tragédiába vezet.
BUKROS Zsolt: A tiszteletes. Ellenpont
A Föld elpusztult egy EMP-háborúban. A túlélők a technológia halálig elszánt ellenzőivé váltak, akárcsak Barjaval konzervatív-tradicionalista, a technikai fejlődést kritizáló sci-fi disztópiájában (Ravage): a novellánkban a visszarendeződés világában, a „civilizációmentesítés” jegyében, aki technikáról csak beszélni mer, kivágják a nyelvét, az iskolázottság üldözendő, az iskolázottságra épülő, a modern gyógyászat boszorkányság, a nők másodrendű polgárok, az archívumok szabadon alakíthatók (így a hozzá még értő személyazonosságot válthat). Ebben a világban követhetjük nyomon egy egykori entellektüel-genetikus nő küzdelmét (akinek a birtokában van egy Arkanum nevű sejtregeneráló készítmény) egykori katonatársával, aki az új idők ideológiáját (a felsőbb dimneziók isteneinek büntetéséről szóló tant) hirdető tiszteletesként űzi az eretnekeket. A történetbe még fért volna anyag, vér, élet, apróságok (leírás, párbeszéd, más karrakterek stb.), mert a novella tere, keretei megengedték volna.
CAINE, Ronil (Zelnik Péter Zénó): Mr. Franklin titka. Galaktika 322.
A Mr. F. titka (már a címe is), olyan, akár egy negyvenes évekbeli amerikai fantasztikus novella, ami Poe-tól tanulta el az alapokat. A kimondottan borzongató szándék (pl. a halálos ágyon elmondott Titok) és a bőbeszédűség, a rejtély hosszú lebegtetése (Mr. Franklin eltűnései), majd a sci-fibe illő álracionális, áltudományos rejtély feloldása (Mr. Franklin egy mentális térlépésre képes 2400-ból visszatért időutazó), a patriarchális-arisztokratikus közeg (bár manapság játszódik, a fő helyszín egy klasszikus 18. sz. végi birtokra hasonlít) mind ezt az érzést keltette fel bennem. (Egyre több novellánál észlelhető amúgy valamilyen retro-hangulat/nosztalgia: van, aki csak 80-as évekig ugrik vissza, a többiek vagy a sci-fi Arany Korába, vagy a romantikába.). Az időutazó történetek egytől-egyig alig burkolt társadalomkritikák is egyben. A négyszáz évvel későbbi világ a mai világ klisészerű, ismert kivetítése: totalitárius elvek mentén irányított, gazdaságilag végletekig szétszakított (95% szemben az 5% elittel) társadalom, ahol a technológián keresztül a teljes megfigyelés, elidegenedés rettenetessé teszi az életet. Ebből a korból még a 21. század eleje is szépnek, emberinek, élhetőnek tűnik. A nosztalgikus írás még biztatni is mer arra, hogy ha már így van: „kezdjünk el élni”.
CAINE, Ronil (Zelnik Péter Zénó): Nyugdíjas évek. Galaktika Light
A jövőből a jelen szépnek is tűnhet – e tematikának, ill. a jelen-dilemmák (a virtuális közösségi élet mennyire megy az élő, fizikai kapcsolatok rovására) kiterjesztésének újabb példája, enyhe szatírája. A jövőben a cselekvőképes életkort messze kiterjesztették, az ügyes-bajos dolgokat robotok végzik, de a fiatal generációk még így is gyorsabbak az MI-kezelésben, s akik távol élnek egymástól (pl. idős barátnők), be kell, hogy érjék a virtuális találkozókkal – akármilyen (pl. dél-olasz falvat idéző utcácskába komponált) virtuális kávézókban ücsörögve.
DAJCS, Andrej Iljics (Dési András György): A legizgalmasabb tárcanovellák szóban hangoznak el, és kevesen hallják őket. Galaktika Light
A cím a lényeget elmondja: Tyumenyben állítólag karambolozott egy trolibusz, a meghalt kisgyerekek azóta is visszajárnak át-átbucskázva akármilyen falon; egy olajbánya étkezdéjében a romlott scsítől a munkások először hasfájást éreztek, aztán repülni kezdtek; Muszatovot, a falu bolondját pedig úgy elagyabugyálták páran a politikai osztályról, hogy szegény okosabb lett, mint egy atomfizikus. Az anekdoták (a realizmus kódjait alkalmazva a fantasztikumot célozzák meg) mindig szórakoztatók, borzongatók, félelmetesek, nevetésre ingerelnek, és a közösségről szólnak. A felük igaz is lehet, a felük nem, csak ne a kocsmáros mondja meg, melyik felük. Jó hangulatú elbeszélés, mint általában az anekdoták, mintha Lázár Ervin Szibériába született volna újra.
DAJCS, Andrej Iljics (Dési András György): Szeszélyes lelkek. Galaktika 332.
Fantasztikus, lélektani elbeszélés, ami annyiban kapcsolódik a sci-fihez, hogy a tudománytörténet egy korszakát, méghozzá az oroszországi, épp bimbózni kezdő pszichoanalitikus mozgalom korszakát idézi meg, a távol élő Freudot is sokat emlegetve. A kor leírása, az atmoszféra megidézése lenyűgöző, magával ragadó, a nyelvezet hiteles, pontos, a dramaturgiája kiváló, az emlegetett lélektani jelenség bemutatása (egy analízissel foglalkozó, magának való, középkorú doktor saját magára – álmaira, gyerekkori emlékeire – ismer egy tízéves páciensében, a gyerek faggatása önmaga feltárásává is válik egyben) követhető. A mi orvosunk erre jut (az idézet oka a szerző remek stílusának is a példája): „Ha a teremtés nem más, mint egy fölénk boruló láthatatlan védőbúra kivehetetlen kristályszerkezete, vagy ha folyton örvénylő hóvihar, amelynek fagyos pelyhei mindig távol maradnak az összes többitől, vagy esetleg nincsen se rend, se káosz, akár még teremtés sincs, mindegy: ő meghalt, és egy másik testben született újjá.” Az orosz „kisember” leépülés-, megőrülés-, szétesés-történeteinek hagyománya és a Doppelgänger-hagyomány (egy lélek két testben vagy két lélek egy testben hogyan lehetséges) együttes megidézésével még az orosz nagyepika hömpölygését is képes e novella imitálni.
DÁVID Attila: A főszerkesztőnél. Kalocsai Néplap
Az SF-egypercesek könnyed kezű művésze minden SF-toposzból képes egy frivol, szellemes (olykor szellemeskedő) miniatűr prózát faragni. Ezúttal az időutazó Petőfivel játszik el, aki – lévén már ezen a néven foglalt egy poszt az irodalomban – a Dávid Attila nevet kapja a főszerkesztőtől.
DÁVID Attila: Annus néni. Kalocsai Néplap
Párbeszéd az idősek otthonában – a robottervező fiára panaszkodó, magát elhanyagoltnak érző Annus néni és kedves ápolója között, aki… természetesen robot. Nem baj, ha alig csattan a csattanó, a könnyed előadásmód és a tömörség feledteti.
DEMJÉN Zsófia: Recirk. Új Galaxis 25.
Jó, ugyanakkor nem teljesen kidolgozott világban játszódó történet, nem várt és kissé elkapkodottnak tűnő véggel. A jövőben játszódó sztori pár klisé felhasználása (e-közlekedés, e-sztrádák, egymással versengő tech-cégek) után rátér a nóvum kibontására: a nanotekek alkalmazásával létrejövő everplast bemutatására. Az everplast előre programozva a környezet alapanyagait felhasználva bármivé át képes alakulni afféle nanoizált 3D-s nyomtató végtermékeként: percek alatt átformál egy házat, hoz létre ruhákat vagy konstruál androidokat. Az alapötletét akarja ellopni egyik szereplő a másiktól, de ő esik csapdába és bukik el. A novella bája a jövőbeli szleng, melyben ilyen fordulatok vannak: „Mekkora terraság!”
DRAGOMÁN György: Vadászat. Galaktika 332.
Ábrándos-nosztalgikus újrakezdés-történet. Ha a világ menthetetlen, a restart gomb megnyomása a megoldás sok sci-fi szerzőnél. Az „apokalipszist” követően a bunkerekből előbújva, a régi világ hibáiból tanulva, a tudomány pozitív eredményeit, a jó tudósokat (a novellában ők ’a Szilárdleók’) felhasználva új rezervátum-paradicsom hozható létre akár a Duna mellett is. Az elméleti fizika mellett a mamutvadász (törzsi?) életmód (ennek a csoportnak a neve: ’a Vadölők’) a követendő, így tán a paleolit étrend is ki van pipálva. Apró világépítő poénokkal (a posztmodern ima) operáló, melankolikus szöveg, mely akár egy nagyobb mű alapja is lehetne.
ERDÉSZ Róbert: Gyetkó Vincéné és az Örökkévalóság Vége (Galaktika Light
Szellemesen pergő dialógus életről-halálról Gyetkóné szervezetén (holttestén) belül, melynek aktorai egy baktérium-törzs tagjai, aki azt próbálják felmérni, hogy a gazdatest felbomlása vajon veszélyezteti-e Világukat. Abszurd egyperces a megismerés korlátairól.
ERDÉSZ Róbert: Hol vagytok? Galaktika 325.
Tizennégyezer év alatt mi változhatott meg az emberek világában, akik ráadásul már (szintén tizennégyezer éve) a Marsot is terraformálták, lehetséges-e, hogy a történelemnek, civilizációnak egyszer vége szakad – ezen töpreng/vitatkozik (Erdész igen jó dialógusíró; mozgatja a stílusregisztereket, egyszerre több karaktert is párbeszédbe léptet, a párbeszédek nem öncélúak és frappánsak: „Teljesen mellékes, hogy valami közhely vagy sem. Az a fontos, hogy igaz-e” – replikázik az egyik szereplő a leközhelyezésre.) egy nemzetközi űrhajós csapat (12 hajóból álló kisflotta vezetői, plusz ezerhétszáz ember), miközben közelednek az elhagyatottnak tűnő vörös bolygó felé. A Marsról jövő hangsort nem tudják értelmezni (s ez egy ígéretes kezdő rejtélynek tűnik novellaolvasó számára is, amire a végén sem kapunk választ), és megérkezve sem lesznek okosabbak a romvidékek láttán, míg végül egy MI-szerűség közli velük, hogy az evolúció túllépett az emberen az energetikailag gazdaságosabb, intelligens hálózatok felé, vagy micsoda, és nincs itt semmi látnivalójuk, kalap, kabát. A közöttük lévő különbség áthidalhatatlanságára egy leereszkedő allegóriában világít rá: „úgy képzeld el, mintha a saját testedben működő sejtek valamelyikével szeretnél megismertetni egy Shakespeare-szonettet.” A novella ezek után sem csap át Douglas Adams-i hangulatba, hanem továbbra is komorló-töprengő: az emberek maradnak a Marson meghúzva magukat, mint a párnán menedéket kereső bogarak. A transzhumanizmus ad absurdumig (annyira kivonjuk a humánt, hogy nem marad belőle, csak a transz) vitele, akárcsak a transzhumanizmus maga itt is megpróbál metafizikai kérdéseket felvetni, és épp úgy nem jut előbbre velük egy centit sem.
ERDÉSZ Róbert: Mitokondriális Éva és az időutazó disznó. Galaktika 322.
Befogadói lelkiállapottól függően tekinthető elgondolkodtató, megmosolyogtató abszurdnak (alapjában jó humora van Erdész-szövegeinek) vagy fárasztó fecsegésnek, erőltetett vicceskedésnek az időutazó disznó dialógusa – a horrorisztikus húsiparról, húsfogyasztásról, ami nincs tekintettel, csak néhány háziállatra.
FEDINA Lídia: Amikor szembejöttem magammal. Galaktika 329.
Időutazás/időparadoxon, klónozás és tudategyesülés (2 tudat egy testben/lélekben) témáit fűzte eredetien egybe Fedina Lídia egy tekervényes, számomra már túlfecsegett, zegzugos, ugyanakkor nagyon kedélyes(kedő), mesélős-sztorizós stílusban megírt énelbeszélésben. Az elbeszélő sokszáz évvel későbbi klónozott mása tér vissza az elbeszélés jelenébe, és okoz ezzel számtalan gondot – ez az alapszituáció. Úgy kezdődik a szöveg, mint egy Lázár Ervin novella (A szembejövő ember), és Fedina később is használ mesefordulatokat (az írónőnél az SF-elemek tk. a mesefunkciók félig racionalizált változatai: egy teleportáló készülék olyan könnyedén pattan elő a szövegből, mint a varázseszközök a mesei segítők zsákjából), humora pedig még kiegészül Vavyan Fable vagányságával vagy Karinthy szemléletmódjával. A mesélőkedv áradását ez a humor és vagányság segíti, de gát nélküli információzsúfoltsága (sok SF-ről szóló reflexió), cselekményhalmozása (pl. a gyenge akciójelenetek, mert még kommandósokat is bele kell tenni a történetbe!) megint rombolja, infantilizálja az egész művet. (Ja, sok apró telitalálata, pontos, ironikus írói megfigyelése is van a novellának: „a tunika csúf darab volt. Mint amikor újságpapírba csomagolnak egy krémest.”)
FEDINA Lídia: Nincs, ki üzenjen (Galaktika 324, Metropolis Media)
Grandiózus, ambiciózus elbeszélés – sikerrel koronázva. Eredeti, feszültséget keltő alaphelyzet, váratlan ötletek, pontosan felépített világ, lassú információcsepegtetés, tökéletes dramaturgia, érthető, kedvelhető szereplők, félelmetes ellenhősök és igazi izgalom – a kulcsszavai ennek az alapvetően rejtvényfejtésre, nyomozásra épülő novellaminőségnek. Mint Fedina Lídiánál majdnem mindig, most is átlagon felüli SF-témát épít be, fűz össze a szövegben, mégis leginkább az idegen fajokkal való találkozás (egymás megértése, nyelvi-kommunikációs hidak felépítése), ill. a konfliktusos találkozás altémái alá tartozik. (Ennyiben több ponton is hasonlít Brandon Hackett Xenojára.) A több faj (és androidok) békés együttélésének emberi jövőjében (Újföldön) egy új bolygó és egy hozzá tartozó információs csomag megértése a tét: „egy nem földi, nem humanoid faj gondolkodásmódja oly eltérő lehet, hogy lehetetlenné teszi szövegeik (képeik) értelmezését” – magyarázza a mindentudó elbeszélő. Az évmilliókkal korábban kihalt bolygó felrobbant maradványain ugyanis véseteket találtak: a hermeneutikai munka (a kérdés: a szöveg egy szívélyes meghívás-e, vagy egy halálos csapda; ez így persze az Alient is másolja, de nem zavaró) tétje ezek után nemcsak a hősök élete, hanem akár a világé is. A totálisan idegen megértésében egy pórul járt, lét és nemlét közé szorult, kvázi szellem-szereplő az öndestrukció ideológiájáig is eljut: „úgy érezte, hogy nincs joga haragudni rájuk. Annyival tökéletesebbek azoknál, akiket megesznek, hogy nem is gondolnak sajnálattal az övéktől eltérő életre. Vajon sajnálja, sajnálhatja-e az ember a sültcsirkét vagy az élet virágjában a földből kitépett répát?”
GREY, James (Lakó Béla): Veszélyeztetett faj. Ellenpont
Az áltudományokról szóló antológia eme darabjának énelbeszélője az összeesküvés-elméletek hátterében a szellemi munka nélkül megszerezhető tudásvágyat látja, ami – ha nem lép fel ellene a többség ‒ szép lassan, vagy ha egy Prófétájuk (szociognómusok szektájának vezére) is akad, akár gyorsan is elterjedhet, és kötelezővé válhat. A novella „poénja”, hogy a racionális elbeszélő is olyan ellenparanoiássá válik, hogy inkább megöli magát.
HAKLIK Norbert: A padláslakó. Galaktika Light
A padláslakó olyan, mint egy fiatalkori Bradbury-írás, annak is a tragikum nélküli, bájos változata: se világvége, se mélylélektani kérdések, se súlyos társadalomkritika nem akarják beszakítani az íróasztalt. A kócos földi kisfiú és a háromszemű marslakócska titkos esti játékáról szóló novellinó egy egyszerű szemléletváltó trükkel/csattanóval mutat rá, hogy mindenki (minden faj) a saját előítéleteinek a rabja.
HAKLIK Norbert: Argosz és én, a rendért és az igazságért. Galaktika 326.
A Big Data a Nagy Testvér mai elnevezése, akárcsak a novellabeli Argosz (az ezerszemű pásztor) szuperkomputer, melynek lehetőségeit/végcélját a szokásos altruista szándéknyilatkozatokkal fedi el a Telnet cég: a veszélyes szekták, molesztálók kiszűrése, balesetmentes közlekedés stb. A bűntudattól gyötört, végsőkig keseredett énelbeszélő (aki anyját befizette egy isztambuli útra, ahol szegény terrorista merénylet áldozata lett) a legzseniálisabb etikus hekker volt egykor. A bosszútól fűtve az Argoszt és minden egyéb adatot, technológiai eszközt/fegyvert összeköt, és bevet (Nemezisnek nevezi el a projektjét), hogy a terrorizmussal végleg és egyedül leszámolhasson. A zseniális hekker mint az óriásrendszerekre hatni tudó, a történelem cseleit végrehajtó figura elég hollywoodizáltnak tűnik, de annyi baj legyen.
HERNÁD Péter: Erzsébet. Galaktika Light
A kétperces fantasztikum nem igazán ad új és eredeti irányt a Báthory Erzsébet-legendáriumnak (vámpírizmus), csak részletezi, tovább árnyalja azt: B.E. és családja oroszföldön tovább élt a 20. századot is megérve, és jaj annak, aki ellenségesen viselkedik vele szemben.
JUHÁSZ Roland: Megtisztítás. Új Galaxis 25.
Jelenkritika, melynek nincs szüksége a távoli jövő világára, hogy az akut gondokat kitárgyalja. Kár, hogy a kritika nem megy túl mélyre. A jelen szabadpiaci, vállalati rendszerében (kulcsszavai: verseny, határidő, online-média, kreativitás, nézettség/kattintás) a hős egy mém-vállalkozás grafikusaként/webdesignereként (az ehhez a miliőhöz tartozó leírások pontosak, érdekesek, inkább ez az erősebb része) alkotói (mém)válságba kerül. Ráadásul szemtanúja, tettestársa lesz zseniális IT-s testvére ámokfutásának, aki pár napra lebénítja az internetet kb. azért, mert senki se használta szerinte megfelelően, értelmesen, és túl sok a chemtrailes. A netről közben kiderül, hogy leginkább az alvilág, a bankszektor és a tinédzserek használják (ez jó poén), hogy mindenki fontosabbnak tartja a hozzáférést még a saját mozgási szabadságánál is; hogy nem is annyira elpusztíthatatlan (a négy nap következményei lehettek volna igazán tanulságosak), és hogy rengeteg érzéketlen tahó és troll garázdálkodik rajta.
KASZTOVSZKY Béla: A kezdőrúgás (Álomutazás, Metropolis Media)
SF kroki a magyar-angol meccs mai show-szerű megismétléséről és a válogatottat (Puskás Öcsit) irányító idegen lényekről.
KERTÉSZ Dávid: Az ember mindenek felett. Galaktika 331.
A távolibb jövőben az emberiség túljutott nagy válságain. A világűrbe jutva vagy legyőzte az idegen fajokat (még meg is ette őket, ha úgy hozta a sors), vagy kooperált velük, és beszervezte őket termelési szisztémájába. A gyógyítás tudományát tökélyre vitte, gyorsan szaporodik (bár itt a szöveg hibásan írja, hogy egy vagy két utód jön átlagban világra, hisz ez nem szaporodás), csak az oktoidok invázójával küzd már 30 éve (ez a feladat megint összekapcsolta a népeket), akiket vallási meggyőződésük vezérel. Az énelbeszélő tk. a kereszténység kifordított/cinikus értelmezésével (ha Krisztust megöltük, bármilyen más vallás megváltója sem járhat jobban, sőt) próbálja meggyőzni, megfélemlíteni az egyik oktoid foglyot.
KOVÁCH Kristóf: Hiram Turner pokolra szállása. Galaktika 333.
Egy novella akkor válik fejtörővé, ha a párhuzamos, kevert cselekmény- és idősíkok/narrációk, jelentősnek tűnő, elrejtett megjegyzések rendszerét az olvasónak kell feltárnia, ami nem mindig egyszerű feladat. A Hiram fantasztikuma is az olvasó elbizonytalanításából ered: a két (idő)síkban (1920-as évek Írországában) játszódó történetet a képzelet/képzelődés (a hős válságban lévő író, szövegeket ír és tép össze, és Weird Tales-rajongó), a bűntudat (az író – talán – meggyilkolta a feleségét) és a legenda-, folklórhagyomány (Sz. Patrick barlangja megtisztítja a bűnösöket) egymásba oldása teszi lebegővé. Az erős atmoszférateremtő elbeszélés nem is hagy kétséget a fikció működéséről/szerepéről: „A közvélekedéssel ellentétben a legősibb mesterség nem a szajháké, hanem a bárdé. Azé a címeres hazugé, aki köré először gyűltek oda a mindig-éhes, mindig-félő, mindig-fázó társai, s aki először adott nekik menedéket, ha csak egy mese erejéig is, ami kiragadta őket a Mostból, és erőt és hitet adott a Holnaphoz.”
KOVÁCS Attila: Ablakok. Galaktika 328.
Az Ablakok mindennel rendelkezik, amivel egy jó SF-novellának kell. Érzékletesen megjelenített posztapokaliptikus világgal/világidővel: a Homályos Égbolt századai utáni időkkel = a nagy világégés; megváltozott környezettel: kristályosra égett, szürke földek, kuzaföldek = termeszthető növény az állatoknak; bihidekkel = kétfejű háziállatok; farmercsaládokkal és gyűjtögető hordákkal (elhagyatott kilátók); felskiccelt, de érthető motívációjú figurákkal (pl. Dechter-farmercsalád); két cselekménysíkkal (a világégés előtt és után), pár elvetett érdekességgel (a Nuyok-horda talán a New York-ból való származásra utal) és a rejtélyes Ablakokkal. Mint posztapokalipszis-sztori, persze, ez is újrakezdés-történet: csak itt a civilizációs vívmányokat (tűzcsiholás, növénytermesztés, szerszámkészítés, gyógyítás) a múltból didaktikai célból itt hagyott szerkezetek (Ablakok) közvetítik.
KOVÁCS Attila: Világüzlet. Galaktika 325.
Az SF aranykorában még volt csattanója a novelláknak – gondolja Mr. Atkins, a műkedvelő biológus főhős, amikor egy ügynök miniatürizált bolygókkal kopogtat be hozzá, de balszerencséjére a sci-fiken kívül sohasem olvas terméktájékoztatókat. Ha valaki ugyanis – tartja a kvantum- és szingularitás-halandzsa – pl. a Földbolygó lakójaként megvizsgálja és megkeresi saját magát a miniatürizált változaton, az egy vakító villanás kíséretében semmisítheti meg saját világát. Az alapötlet és a következményei nem mennek nóvum-számba, de így is kellemes olvasmány.
KOSTOVA, Dyta (Nagy Judit Áfonya): Pacem. Új Galaxis 25.
Űrhajósként egyedül vagy akár egy társsal lenni az űrben a szeparációs szorongás non plus ultrája, nem csoda, ha a pszichológiai teszteken véreznek el a legtöbben. Mintha a Marsit, a Gravitációt és a Gagarin-filmet gyúrta volna egybe az író egy hideglelős, napló formában rögzített alternatív történelmi, fikciós drámában. Az orosz és amerikai űrhajóspáros útja a Voszhod-program és Szojuz-program után, a hidegháborús nagyhatalmi versengés csúcsán indul meg 1972 végén. Az orosz pilótanő bejegyzései lassan, csepegtetve mutatják meg a földi konfliktusok (1973-ban az oroszok pl. bevonulnak Kubába, és kikövetelik, kikényszerítik Floridát az USÁ-tól) űrbeli hatását (az amerikai pilóta teljes joggal kiborul, és paranoiás lesz) és a saját élettörténetét is (már részt vett oroszként a Voszhod-4 repülésén, ahol társnőjét, hogy ő életben maradhasson, megölte, majd disszidált). A Marsot végül egyedül éri el, amerikai társát egy balesetben elveszítve, kevés reménnyel a túlélésre, bűneit megbánva. Nincs happy end (ennyiben nem a hollywoodi sémát követi). A novella erénye, hogy az ukronikus események mellett a lélektani dráma mozzanatait is megmutatja.
KÖRTVÉLYES Ákos: A vörös az tilos! Galaktika 333.
Szerény alapötlet olvasmányos, jó tempójú előadásban. A közeljövőben, kb. 30 évvel későbbi időkben játszódó történetben, amikorra különböző kataklizmákon esett már át a világ (az USA járt a legrosszabbul, egy része elsüllyedt, a többiben hurrikánok és bűnözők garázdálkodnak, a hamburger 43 dollár), egy ágrólszakadt magyar srác a csillagokból, ősi időkön túlról jövő hangokat hall a fejében, főként a címbeli utasítást. Nem gyanakszik skizofréniára, viszont szenved a hasadtságtól, így elutazik Los Angelesbe, hogy közölje az illetékessel: az emberi lakhatásra felkészített Mars veszélyes az embere. Már csak az öreg Elon Musk (a csattanó!) reakciójától függ minden. Az üzenet értelmezéséről, az átadás mikéntjéről nem vagy alig tudunk meg valamit, a borzongató történés pedig a klasszikus ponyvamagazinok borzongatását ismétli meg, de azt korrekt formában.
KÖRTVÉLYES Ákos: M3ss14s. Ellenpont
Akár egy Fekete tükör epizódban, a boldogtalan jövő most is a technológiáé (egészséget is szondázó intelligens lakások, nanorobotokkal semlegesített dohányzás-problémák, szenzorruhák, nanonszenz-robotokkal létrehozott avatárok) és virtuális valóságé, a Felhővilágé. A hős Elvis avatárjában nyomoz NeoAtlantiszra felcsatlakozva a milliók haláláért (aki inkább elhagyták a testüket) felelős egyházalapító M3ss14s után, aki a földi problémákkal és szenvedéssel szemben egy virtuális mennyországot hirdet. A gnosztikus kétosztatú világ és az evilág közül választani azonban még az ellene küzdőknek is nehéz. (A Mátrix dilemmáját ismétli meg a novella: de az érdemes-e felébredni a Mátrixból kérdése helyett azt kérdezi: érdemes-e ébren maradni a Mátrixon kívül.) A novella egy nagyobb (bár a popkultúrából már agyonismert) univerzumra nyit rá, és épphogy csak elkezdte berendezni.
KÖRTVÉLYES Ákos: Nulla-hét-negyvenhárom. Új Galaxis 25.
A posztapokaliptikusan, disztopikusan ábrázolt jövőbeli világok minden esetben (tudva-nem tudva) a jelen világ élhetőségét hirdetik, nosztalgikusan idézve meg annak békéjét, szépségét. Körtvélyesi Ákos jövőbeli Magyarországán is ekként gondolnak vissza, József Attilát idézve, a mára, a katasztrófa előtti időre, amikor nem voltak még mutánsok, fertőzöttek, sem szigorú (diktatórikus) állami beavatkozás a magánéletbe. Bár nemzetközi geopolitikai magyarázattal nem szolgál az elbeszélés, de kapunk helyette családi drámát (a férj-feleség eltérő politikai pozíciója, árulás) és galeri-életképet/életmódot (mutáció miatt testi változáson átesett fiatal bandatagok viszonyait). A novella tere alkalmas a további regényesítésre.
LANLORD, Dexter (Fekete Imre): Akku. Új Galaxis 25.
A transzhumanizmus (és némileg a kapitalizmus) kritikájaként is olvasható a szöveg, a fejlődés, az evolúció és a tökéletességet teremtő technológia ideológiájának a kritikájaként. Egy olyan világ bírálataként, mely a fizikai létet szenvedésmentessé teszi (minderre ott a „Teljes Körű Biológiai Fenntartó Egység” beépített chipje, ami a társadalmilag már megvetett és önző cselekvésnek számító táplálkozást is kiiktatja), a mentális vagy lelki szférát – ha esetleg probléma van – utólagos korrekcióval/terápiával kezeli. A világ technológiája odáig ért, hogy az emberek egy terraformált bolygón élnek, mozgó járdák, robotpincérek és hasonlók segítik az életet – a termelés, a munkamegosztás viszont a szokásos egyenlőtlenségeket mutatja (pl. egy elittagnak könnyen megvásárolható ékszer egy munkás évi bérének felel meg), leleplezve ezzel mindenféle technológiai optimizmust! Enni tehát nem igazán szabad, de az öngyilkosság még nagyobb vétek. Ha valaki, mint a novella csúcselitbe tartozó hőse (akire a családja vigyáz), az evés/ízek örömének eltűnte, no meg az egyre elidegenedettebbé váló élete miatt akar véget vetni az életének – a régi módszer szerint elzárják, megfigyelés alatt tartják –, csak igen nagy ravaszsággal tudja elérni a célját. A megalkotott világnak még több fontos, érdekes részlete van, talán a befejezés lett kissé elkapkodott.
LILAH, W.J. (Vajda Julianna): Hamarabb utolérik. Ellenpont
Még egy másik bolygóról jött (űrhajójával egyelőre a Földön, ráadásul Magyarországon rekedt) szélhámos sem örvendezik a NAV-nak vagy az áldozat rokonainak. A bolygóközi anekdoták szerint ugyan az itt lakó népesség primitív, könnyen becsapható, és szereti az olyan szerződéseket, melyek a halál elodázásáról szólnak, de mindig közbejöhet valami gikszer. A végső poén (a vörösiszap-katasztrófát az idegen szélhámos űrhajójának a felrobbanása okozta) egészen eredeti, kár, hogy az idegen gondolkodása, nyelvezete semmiben sem tér el egy átlagos földi halandóétól – alaposan gyengítve ezzel a beleélést.
LOVAS Lajos: Kettes. Galaktika 331.
SF-újrakezdés-kroki: könnyedén (hol humorosan, hol inkább vicceskedve) felrajzolt történet egy, a földi kultúrát elsajátított szuperhumanoid szemszögéből – a nagyon távoli jövőről, amikor a Földön a civilizáció már megszűnt, a szárazföld nagy része víz alatt van, és csak kétmillióan élnek „egy csizma alakú félsziget felső részén”, s amikor újra meg kell tanítani pl. szántásra-vetésre az embereket. A kezdőmondat jól eltalált és híres SF-re utal: „Nem istenségnek születtem.”
MÁRKI István: Örökség. Galaktika 327.
Alternatív történelmi novella. Az ukróniák vagy ún. kontrafaktuális művek a „meg nem történt, de elgondolkodtató múltbéli lehetőségekről szóló megfontolások”, az idővonalba belenyúlva olyan eseményeket mutatnak be, melyek különböznek az általunk ismertektől: sokszor elég egy eseményen változtatni, hogy aztán minden azt követő esemény ne vagy máshogy következzen be. A legdivatosabb, legkelendőbb eseménytranszformációk a közelmúlt eseményei (a II. világháború, esetleg az I. vagy az észak-déli polgárháború), hisz ilyenkor kisebb ívet kell megrajzolni az elkövetkezendőkről. Márki István a századelőbe nyúl bele (melyet csak egyetlen Nagy Háború követ) Nikola Tesla zsenijének segítségével. A novella egyik szereplője arról számol be, hogy miként került az 1900-as évekből 1955-be, s hogy időutazása miként „torzította el” (!) az 1900-as és a korábbi (!) éveket is: az 1898-as amerikai-spanyol háborúját például úgy módosította, hogy az amerikaiak veszítettek, akik így végleg elestek a későbbi politikai tényezővé válástól. A Nagy Háború bekövetkezett ugyan, de emiatt egészen más kimenetellel: a Monarchia felvirágzott, a Német Birodalomtól sem függve annyira, a német nyelv világnyelvvé vált (az USA és Franciaország német protektorátussá lett, második hivatalos nyelve a német), Berlin lett a világ központja, az Egyesült Királyság elemeire hullott, Oroszországban leverték a forradalmat, a magyarok pedig végül a Magyar Királyságon belül éldegéltek. Mivel minden a múltban előidézett változás, az alternatív történem megvalósítása a jelen történetisége miatt, a Történelem-ként lép fel, így ezek a „változások” a novella jelenben élő főszereplőjének magától értetődők (nem is érti pl., hogy Amerika hogyan lehetne hatalmi tényező). A revizionista-felvilágosult monarchista ábránd még sok érdekes (technológiai) eltéréssel eljátszik, annyival, hogy akár egy nagyobb terjedelmű műre is igényt tarthatna.
MOLNÁR Csaba: Fiú az időben. Galaktika 333.
Több idősík, több énelbeszélő perspektívája rétegződik egymásra ebben az űrkolonizációt/katonai sci-fit és az időutazást bizonyos történelmi mozzanatokkal elegyítő írásban. Az egyik, gyorsan felskiccelt jövőbeli világban a Föld a globális felmelegedésnek, árvizeknek, háborúknak, radioaktivitásnak stb. köszönhetően radikálisan átalakult (Ny-Európának vége, az USA fele víz alatt, Afrika, Távol-Kelet kietlen pusztaság), a túlnépesedés problémája viszont még fennáll. A tudomány kényszerűségből rákapcsolt: az Egységes Ameurópai Unió tudósai lakható bolygókra leltek, és a csillagközi űrutazás is megindult (ilyen körülmények között ugyan még nehezebben elképzelhető, de az elítélteket és a fogyatékos embereket (?) egy Föld körüli pályára állított űr-Gulágra telepítették). Egy új, kiépített bolygóra, az Aolusra egyre több kolónia érkezik/menekül. Az Aoluson viszont már tartózkodik egy államalkotó, harcos rovarfaj is. Ebben az alaphelyzetben az egyik kolónia ifjú tagja az Aolusi kísérletek és (rovar)háborúk során elsodródik az időben, és a 19. sz. elején köt ki, ahol senki sem érti, annyira idegenül mozog a világban… Kaspar Hauser eredettörténetéhez mindez nekem már soknak, vagyis egy komplett regény vázának tűnik. Rousseau filozófiája és a rovarháború találkozása a teleportáció kabinjában – ha ezzel a szlogennel reklámoznák, azért kíváncsivá tenne.
MOLNÁR Csaba: Istenek. Galaktika Light
Cortez azték hódításának szellemes átírása/újraírása űrkolonizációvá (vagy akár párhuzamos univerzum-történetté). Az olvasó mindvégig nem sejt semmit, csak amikor a konkvisztádor előrántja a – plazmafegyverét. A kétperces szöveg végső csattanója pedig az, hogy Cortez még csak nem is ember, hanem hüllő, aki csillaghajójával érkezett az emberlakta Yucatán-bolygóra, s aki nincs jó véleménnyel az önhitt (magukat Istennek képzelő) emberek fajáról.
NEMERE István: A hátsó kert. Galaktika 323.
Ez a novella is szerepelhetne egy korai Weird Tales-ben vagy Unknown-ban, a képzelet és valóság határait feloldó szövegek között (ezek legtöbbször énelbeszélések, akár Nemeréé): a hátsó kertben ugyanis nem az ismert természeti, fizikai törvények működnek (hónapról hónapra hol tornádó dühöng benne, hol sivataggá válik, hol kitör benne a tél stb.), s e furcsaság mindenféle végső racionális magyarázat nélkül marad. A parafizikai jelenségnek ugyan lehetséges allegorikus értelmezése (a főhős egy író, így a kert a művész/alkotó lelkének, teremtő erejének és terének a reprezentációjaként is érthető. Maga az énelbeszélő is végül utal erre: „Maga a tér lettem.”, de úgy unalmasabb.
NEMERE István: Időváltó. Galaktika 328.
Időutazó (bérgyilkos) ügynök multiverzum és alternatív történelmeket szaporító akciója. A kémtörténet rekvizitumai (a tét legalább egy világ léte, szerelem, technika: bőr alatti, nyomkövető kapszula; főgonosz) az időutazás dilemmáival keverve (pl. a múltba utazva kell érteni a célidő kultúrájához, pl. öltözködéséhez, eszközhasználatához, ill. az alaptanítás: „Ne piszkáljuk az időt és a történelmet!”) – olyan mix, amit ha jól kevernek, a kalandosság garantált. Az, hogy a célszemély = Hitler (1911-ben Bécsben), levon az értékéből, mert olyan elcsépelt ötlet, de Nemere így is megoldja a feladatot a multiverzum-trükkel: az időbe beavatkozók ugyanis mindig létrehoznak olyan új-alternatív világokat is, ahol pl. nincs Ceasar, nincs Dzsingisz kán, nincs XIV. Lajos stb., de nem iktatják ki teljesen őket mindenhonnan. Az időutazás kisebb gikszerrel is jár a novella végén (a bérgyilkos nem haza jut elsőként, hanem egy olyan univerzumba, ahol Auschwitz létezik) – elvégre Nemere-kalandtörténetet olvasunk.
OROSZ Adél: Hibalista. Új Galaxis 25.
Bár a történet vége, a csattanója elég korán sejthető (ez a tematikából következik, hisz ahol robotokról, robotgyártásról, kiborgokról van szó, ott előbb-utóbb valaki robotként lepleződik le), a novella kiválóan szerkesztett. Szépen vezet végig a történéseken, humorral-iróniával mutatja meg a férfi-nő viszony bizonyos aspektusait: a szexrobotgyártó, ill. tervező „férfiak” szerint a „tökéletes nő” kérdésére azt hozzák ki, hogy „a nem tökéletes” nő (legyen egy kicsit házsártos is stb.) az igazi. Eltekintve a kérdés és válasz kissé magazin-jellegű bölcsességétől, ill. hogy a Hibalista még a Homokembert is megidézi (egy ember belehabarodik egy robotba), a szórakoztatási faktora magas.
PALMER, Emmerich (Pacsay Imre): Ecce Homo. Új Galaxis 25.
Zsoldos Péter-tematikák köszönnek vissza az Ecce Homoban, mintha a Viking visszatér és A feladat előtt akarna tisztelegni, de van benne mindenféle más, jó kis SF-áru harmonikus elrendezésben: posztapokalipszis és kolonizáció, MI-kérdéskör és tudatátültetés, őrült tudós és társadalom kritika, messzi jövő (i.sz. 14 683) és hordalét, a történelem hajnala és alkonya. Az ízes, láttató nyelven előadott történet úgy indul, akár egy fantasy, de hamar átzökkenünk az SF-olvasói módba, hogy izgulhassunk a Mérnök és a Programozó párbaján.
PUSZTAI Andrea: A mordina. Galaktika 323.
Érdekfeszítő akció, idegen, humanoid lényekkel (némi Star Trek beütéssel), eltérő szexuális szokásokkal (ez a téma magyar SF-területen még nagyon nincs kiaknázva, s ez külön érdeme az írásnak, bár a „latex-domina”-atmoszféránál azért több/más ötlet is beleférne), feszes ütemben és látványos hard-SF közegben. Bizonyos teoretikusok (Delany) szerint a sci-fi-t az olvasói mód, a szöveghasználat teszi sci-fivé, azok az elvárások, amelyeket elsajátított az adott befogadó, s vetít rá aztán a szövegre; nos, ennek tökéletes cáfolatát adhatja ez az (illetve minden jó hard-SF) elbeszélés, bármelyik passzusával: „Nasys belépett az iongeneráló üvegkabinjába, és levette halántékáról a lejárt csipjét”. E technológiai közeg szerencsére nem bizonyul díszletnek, hanem a cselekményt meghatározó, ügyesen megkonstruált világnak (egy űrbeli kísérleti-kutató bányászkolónia és norgonok világának), mely világból rá tudunk csodálkozni jelen világunk visszáságaira: „Mindig tudtuk, hogy némelyek ráteszik a kezüket a természeti erőforrások kiárulásának jogára. Árulták a napot, a szelet, a vizet, tudtad, hogy régen az emberek fizettek az áramért, a vízért, és a fúziós technikák modern licenceinek birtoklásáért háborúk törtek ki?”
SILVER, Johhny (Rátkai Szilver): Ami nem változik. Új Galaxis 25.
A szűkszavú énelbeszélő szellemi, észlelési horizontján belül (mesélni akar, aztán töpreng, kérdezősködik, tépelődik) értesülhetünk a vízhiány miatt kialakult háborúról, majd permanens hadiállapotról valamikor (akár a 20. vagy a 21. századból). A hangulat, az életfeltételek (kollektivizmus, kötelező munkaszolgálat, kiképzőtábor, élelmiszerjegy, katonák és ún, „selejtek” vagy szolgálatmegtagadók, rengeteg gyári munka, szolidaritás- és bizalomhiány) emlékeztetnek a negyvenes-ötvenes évek Szovjetuniójára, de mindenféle jelölő nélkül végül csak az univerzális nyomasztó helyzetet mutatja fel. Didaxis nélkül mutatja fel azt is, hogy a háború résztvevőinek (akár katona, akár a háttérország dolgozója) szinte mindegy, melyik oldalon állnak.
SILVER, Johhny (Rátkai Szilver): Síri Csend. Új Galaxis 25.
Több hosszú flash-backre és kerettörténetre/keret-szituációra épülő, zavarba ejtő, űrbeli elbeszélés. A zavarba ejtés abból fakad, hogy a balesetet szenvedő űrhajó túlélőjének személye emberinek tűnik, és nem is. Szívesen politizál („kormány”, azaz a Társaság nevű irányító főhatalom- és kolonizáláspárti), irritálja, ha közelről beszélnek hozzá, Borgsonnak hívják, de Rensnek szólítják, amit nem is ért, mindenáron el akarja temetni a társait; ám amikor a tükörbe néz, az elszenesedett fülén kívül vörösfényű szemeket lát. A túlélő android dilemmáit a csattanó végül egy újabb, de meg nem írt történetbe vezeti át, akár egy regény első fejezete.
SZARVAS Szilvia: Az alvó fény háza. Ellenpont
Az „apokalipszist” követő újrakezdés, újprimitívség korában fennáll még a természet (a Törzs és tagjai) és technológia (a Lógóorrúak) ellentéte: a választási dilemma a novella hőse számára életbevágó. Az alvó fény házának ereje a hős (Nyest) érzéki tapasztalatainak, belső világának, magányosságának megjeleníttetéséből származik.
SZÉLESI Sándor: Csigaházak. Galaktika Light
Gyors, meglepő, sőt, megrendítő; könnyed és költői – a tökéletes mini-próza példája számomra. Példa arra, hogy hogyan lehet megmutatni egy-két oldalban egy Föld típusú, belélegezhető légkörrel rendelkező, értelmes lények nélküli, csupabéke világban – miközben kislányok játszadoznak mindenféle csecsebecsével – az iszonyatost. Ha csigákra nézek mostantól, eszembe fog jutni a Csigaházak.
SZENTGYÖRGYI Judit – NEMERE István: A pandúr. Galaktika Light
Kapkodó (akár sodró, gyors tempójúnak is tekinthető), szinte vázlatosan megírt, epikumi erő nélküli szöveg, aminek a cselekménye azért még követhető, mint egy sci-fi klippé. Egypercesnek túl tekervényes, novellának túl kidolgozatlan űrkaland.
TAKÁCS Alexandra: Csak egy generál. Új Galaxis 25.
Az aporia-szerű indítómondat („Sokat hazudok.”) bekerülhetne a rövid, de velős kezdőmondatok top-listájába (Mint ahogy az utolsó is: „Te hülye vagy.”). A könnyeden előadott énelbeszélésből egy vagány, szélhámos-tolvaj kiborgnő hányattatásaival és élettörténetével ismerkedhetünk meg a jövő új körülményei között. Amikor a Földnek gyarmatbolygói vannak, a genetika előrehaladott, a mesterséges szervek jobbak, mint a természetesek, a kiborggyártás a csúcson van, az emberi idegrendszer mechanikus mása sem merész gondolat már, a hús klónozott, a krumpli mű – azaz a technológiai szintlépésen kívül semmi nagy felkavaró változás nem történt a mai alapstruktúrákhoz képest (pl. a svájci bankszámla örök). A hősnő bár csak a karját szeretné megjavíttatni, végül egy másik kiborg emberi tudatát kapja helyébe, hogy rögtön lehülyézhessék egymást.
VARGA Csaba Béla: Éjféli látogató. Galaktika 327.
Gótikus hangulatú kísértés-történet egy idősödő pap és a szexi nő képében megjelenő gonoszról. A hatásvadászat a műfaj kötelező eleme, mégis soknak éreztem a borzongatást (az egész világot behálózó, jogos sérelemtől is szenvedő, elkötelezett nagyon gonosz és nagyon kegyetlen társaság képe) a mini-teológiai eszmecserében.
VARGA Csaba Béla: Mi a lényeg? Galaktika 323.
„És azóta akkora van neki, mint a lónak!”. Az első mondat-mániának köszönhetően könnyen felkapjuk a fejünket erre a kissé hatásvadász nyitányra, aztán persze kíváncsiak leszünk: hogyan lehetséges és mióta? A 2030-as években, első blikkre úgy tűnik, nem sok minden változott Magyarországon: egy lapkiadónál pl. ugyanúgy kasztszerű munkakörök vannak, mint előtte, az IT-s és az értékesítő fontosabb, mint a szerkesztő-lektor, akit hamarosan úgyis lecserélhetnek egy szoftverre, de hamarosan elbizonytalanít a szöveg. A munkahelyeken ugyanis kötelező a propagandisztikus Képhíradót nézni (legalábbis bekapcsolni); az Egység és Testvériség jegyében kötelező tegeződni; a polkorrekt kifejezéseknek kötelező használatuk van, húst enni megvetendő, megtudjuk, hogy a debreceni Arany Bika Szálloda védelmezői ellen szuronyrohamot (!) rendeltek el, és egy Glória nevű kormányzó arról beszél, a Tiszántúlt hamarosan felszabadítják…A jövő tehát disztopikusabb vagy legalábbis diszkomfortosabb a jelenhez képest. Ebben a világban bontakozik ki a novella fő ötlete: a tudomány és a New Age nászából született eljárás („Ne hidd el a DNS-hez hasonló zagyvaságokat. A GEFEME valójában az asztrális síkon hat” – hangzik a reklámszöveg), melynek segítségével az ember korábbi inkarnációs testeinek ideális részeivel lecserélheti problémásnak tartott testrészeit vagy akár mindenét. E jól felépített világban, az egyre inkább megszerethető főhőst az elbeszélő a munkája, szerkesztői feladatai során mutatja be, megismerjük anyagi nehézségeit (túlóráznia kell a newró-ért), családját (kicsit lúzernek tartják apát), kollégáit (kelet-európai sorsok) és vágyát egy menőbb testre. A csattanó valóban csattan, szellemes és egészen emberi (lényegi!), szívet melengető – ami ritka a mai SF-ben.
VARGA Csaba Béla: Rövid látogatás. Galaktika Light
Fehér Tisza cipő, sötétkék Trapper, egy Népszabadságot olvasó munkásőr és a Galaktikát szerkesztő Kuczka Péter – ennyi a couleur locale a kora nyolcvanas évekből. Amihez hozzájön egy kis időutazás (bár a nosztalgia maga is annak számít bizonyos értelemben), Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel ötlete („Nem látom a lebegő autókat meg az űrhajókat”- veti az 1983-as fiatalember a 2017-es szemére), és kész is egy újabb nosztalgikus SF (ami persze fricska is egyben az SF-ek jövőt jósló ambíciójának.)
WEINER SENNYEY Tibor: Időgép a polcomon. Galaktika Light
Ha egy hetvenes évekbeli Galaktikában vagy negyvenes évekbeli Astoundingban olvastam volna az Időgép a polcomon-t, nem csodálkoznék – ennek az írásnak is van valami nosztalgikus retro-hangulata. A cselekmény egyszerűsége (egy régi fényképezőgép más idősíkokat mutat meg) a fantasztikum naiv feltalálása/tálalása (a hős elámul a „csodán”, majd játszani kezd vele), a szerethető szereplők (a csodálatos, hét feleséget elfogyasztó, feltaláló nagyapa; a posztmodern világnak ellenálló, a digitális fényképezéssel szemben a filmre való fotózásban hívő unoka), a keresetlen elbeszélői mód – mind kifordulnak a mai trendekből, és ez jót tesz a novellának.
WEINER SENNYEI Tibor: Proxima B. Galaktika 324.
Szándékoltan naiv tónusú, jövőbeli kétperces-monológ az élet élet- és élni akarásáról; mert ha a Földet az Ember el is pusztította, máshol még (terraformálással) akár újrakezdheti. Az alig 4 és fél fényévnyire lévő Proxima egy jövőbeni csillagközi utazás lehetséges célpontjaként akár a paradicsom-termesztés alapbolygójává is válhat, ahol a „haszontalan” kertészkedőre több szükség lesz, mint egy államűrtitkárra.
ZEKE Lilla: A halál joga. Ellenpont
Az alapötlethez kialakított helyzet/világ (a technológiai csúcsokat döntő jövőben élő unoka-kamaszlány rögzített dialógusa a mesterségesen életben/tudatban tartott, fizikailag csak holoképen létező nagyijával; a jövő világa a fénysebeséget ismerő űrutazásé) érdekesebb, még kliséi ellenére is, mint maga az alapötlet: a jövőből visszatekintve a 21. századi gyógyászat már ósdinak számít a kvantumgyógyászathoz képest, ám van, amikor csak a régi módszerek segíthetnek. A tudás/tudomány relatív voltának felmutatása mellett megható (még a szentimentalizmuson inneni) a főhőslány töprengése a csodás technikáról: „.. van valami esszenciális a test létezésében, talán a szív területén.”