Hónap: 2017 október

Regény értékelések Fedina Lídia: VirokalipszisFedina Lídia, úgy hiszem, ismét valami maradandót alkotott ezzel a regényével. Az alapötlet, a cselekmény egyaránt lenyűgöz, ébren tart, újat mond. Nagyon tetszik az egyes részek sajátos időszerkezete. A regény utolsó fejezete egy külön, önálló novellaként is megállná a helyét, talán annak is készült és csupán utólag lett hozzákapcsolva a regényhez. Itt stílusbeli váltásnak vagyunk tanúi, és a párbeszédekben is felfedezni egy másfajta szóhasználatot, mint amit a korábbi 200 oldalon megszoktunk. Érthető, hiszen más korban, térben játszódik. Egyazon faj két eltérő felépítéssel és gesztusnyelvezettel van jelen, így a gondolkodással is bíró típusával való találkozás csúfosabb véget ér, mintha a megszokott humanoid tipusuk „hét treok” után is csak ugyanazt az ostoba és önpusztító formájukat hoznák, mint korábban, amikor az első virinok megjelentek az akkor még zöld bolygón. Ebben, az utóbbi fejezetben a korábbi komorság helyett hirtelen humorral találkozunk, és szinte már sírva nevetünk saját fajunk meggondolatlanságain. Jó lenne, ha ez a történet-ötlet-cselekményvezetés a karakterek jellemében, egymáshoz való viszonyában...

Újra szélbe szórni… Tudom, a cím nagyon csúnyán és öntelten hangzik, de ha már valami papírra került, és ki is adták, az olvasó meg elolvasta, ott már minden szöveg felesleges, hiszen befejezettek a dolgok, nem érdemes, de nem is lehet megváltoztatni. Esetleg majd a következő „tisztalap fölé hajlásnál…” Persze a kritikus csak álltatja magát, hogy valami értelme van a szövegelésének, mert amikor a szerző a lap fölé hajol, nem az intelmekkel van elfoglalva, hanem az alkotással.Azért van egy időszak, amikor végig lehet „tiszta fejjel” gondolni a dolgot. A régi görögök úgy tartották, ha megírsz valamit, tedd a fiókba tíz évre, és ha még akkor is tetszik, amikor előveszed, az egy jó írás. Ám manapság kinek van erre ideje? Sokszor még arra sincs, hogy becsületesen végiggondoljuk, mit is akarunk csinálni, és mit is csinálunk. Majd a kiadó, majd a szerkesztők... Pedig egyszer és mindenkorra meg kellene jegyezni, hogy amit mi rontottunk el, rosszul írtunk, felületesen kezeltünk, az úgy is marad. Csak magunkban...