2016 – ZSOLDOS PÉTER-DÍJ BÍRÁLAT – Domokos Áron

 

Antal József: Béta teszt, Galaktika

Gólem-történet a programozás korából, vagyis MI-sztori akció/kaland-zsáner keretek között. A lassan induló, ébredező novella egy ember ébredezésével indít („az ember a lepedő alatt”), hogy ezt követően egy külső elbeszélőtől értesülhessünk mindenről. Hol is van: egy pincelakásban, ahol nincs ülőke a budin; ki is ő: egy bérhacker; kik a megbízói: bűnözők, akik fenyegetik és csicskáztatják, de pénzt is ígérnek; van-e esélye életben maradni: nem sok, kivéve, ha hallgat az általa és más programozók által is fejlesztett MI tanácsaira. A magányos-zseniális, de a rendszernek így is kiszolgáltatott tudós/a találmánya fölött kontrollt vesztett tudós/a teremtőjére támadó teremtmény toposzának (Gólem, Frankenstein) játékba hozása jó ötlet egy ilyen közegben, de a klisék túl erősek (hacker az odúban, gonosz megrendelő, szenegáli verőemberek), a párbeszédek terjengősebbek, szellemeskedőbbek az ideálisnál, a csattanó meg, sajnos kitalálható. (Egy iNtrika nevű szuperprogramtól, aki az első pillanattól úgy beszél hősünkkel, mint egy virtigli cyber-kígyó, aki elmondja, hogy mások is programozták rajta kívül, s aki csendőr-pertuban kommunikál – semmi jó nem várható.)

 

Antal József: Bónuszpálya, Galaktika

A fegyverekért és a kalandokért, vagyis inkább a kalandok elmeséléséért (a fecsegésig) lelkesedő, a nyelv lehetőségeivel lassan ismerkedő, ugyanakkor a Gazdájáért, Joseph Briggsért mindig (a féltékenységig) rajongó író robot-Watson újabb, humorban gazdag űrdetektív története. A feladat ezúttal az egyre gyakoribb – a Föld és az ENSZ naprendszeren belüli utolsó megmaradt funkcióját fenyegető -, cirkálók elleni támadások módszerének felderítése. A nyomozásba Holmes, vagyis Briggs bevonja kiskamasz unokaöccsét, mivel már az elejétől sejti, hogy az űrvadászokat távolról irányíthatják szimulációs játékokon keresztül – minderről mit sem sejtő gyerekek. Az alapötlet (a gyerekek számítógépes játék-készségeinek a felhasználása háborúban) már jó ideje ismert a sci-fi irodalomban, de a kifejtése ezúttal is szórakoztató lett. Watson csapongó, understatement-ekkel teletűzdelt sztorijai, mellékanekdotái, zsörtölődései és töprengései korábbi háborús élményeiről, az ember természetéről, a robotok fotonagy-hierarchiájáról, Gazdája James Bond-szerű szerelmi életéről stb. egy centit sem viszik előbbre a történetet, mégsem céltalanok: a mesélés euforikus hatása mellett segítségükkel egyre több mindent tudhatunk meg e világról. Antal Watson/Briggs-univerzuma ugyanis elképesztő gazdag, annyi ötletet hajigál novelláiba, amennyiből mások egy kötetet írnának. Ugyanez persze a sorozat problémája is, túl sok benne az információ, a szándékos fecsegés tényleges fecsegésé válik és üresség érzetet kelt, egy idő után belefárad az olvasó a sziporkázásba, szellemeskedésbe (a dialógusok pl. hol ragyogóak, hol irritálóak). Szigorúbban kéne alakítani az arányokat.

 

Albert Tamás (Damien Grove): Válaszúton, Kalandok és kalandorok

Plasztikusan ábrázolt, lepusztult, elhagyatott, (az elvárt díszleteknek megfelelő, de eredetiséggel is élő) poszt-apokaliptikus világban játszódó, minimális cselekménnyel, váratlansággal vagy meghökkentő ötlettel bíró, halk, szomorkás történet két magányos vándor-túlélő találkozásáról. Beszélgetésük a csak közösségben létező morálról, Istenről, az élet értelméről, a bizalomról egy kegyetlen, ellenséges, atomizált környezetben – az olvasót is válaszút elé kívánja állítani: melyik világlátásnak adjon igazat. Kissé talán túl didaktikusan is.

 

  1. Kósa Katalin: Rulett. Kaldok és kalandorok I.

A játékszenvedély/szerencsejáték-addikció a családi űrhajók és a hibernáció korában is betegség marad, amit a függő környezete még inkább megszenved. Az egyszerű történetből a gyerekek hibernálásán való szállodai költségspórolás ötlete tetszett igazán, a feleség végső megoldását a teljes tönkremenés ellenére sem látom hiteles kifejtettnek.

 

Bakti Viktor: Közel az istenekhez, Új Galaxis

Akár egy Star Trek epizód Kirk kapitány ifjúkorából… Több szempontból eredeti, izgalmas, kíváncsiságot keltő űroperai világot költött meg Bakti Viktor. Egy ikernapokkal rendelkező bolygót, ahol az emberek a Földtől elszakítva élnek az agresszív weszpenák állandó fenyegetése közepette, s próbálják a rendelkezésükre álló földi kultúra maradványaiból társadalmukat életben tartani: célt, értelmet, hitet adni az új generációknak. Ennek egyik rítusa az Útválasztás Ünnepélye, melynek során pásztorjáték formában bemutatják a koravén, ám lelkes ifjaknak a különböző vallásokat (pl. a kereszténységet Millais „Krisztus szülei házában” c. realista festménye alapján, Remek ötlet.). Az elbeszélés két kiskamasz barátságára fókuszál, akik megmentik a bolygójukat és rájönnek az ellenség szándékaira.

 

Barabás Levente Szilárd (Dyck Van Houjt): Mundus, Új Galaxis

A novella eleje egy pillanatra bevillantotta Anakreon epigrammáját a lélekölő viadalról éneklő, bort iszogató (gyűlöletes) költőről, mivel itt is egy a Marsról importált cabernet francját kortyolgató író jelenik meg előttünk, aki imént fejezte be a tudatrögzítőn a háborús-propaganda regényét (az Aramand Qyhada ciklus utolsó kötetét) és most elégedetten szemléli a bolygó két lenyugvó napját. Az alapok izgalmasnak ígérkeznek, ez a mű cím például klassz, beleolvasnék, még ha gondolatregény is; a 23. század azonban aztán díszletnek, ráadásul sokszor használt díszletnek bizonyul – egy romantikus szerelmi enyelgéssel fűszerezett („Életük legszebb éjjele volt, amit átéltek, de a felkelő napok aranyló fénye szétzúzta a Mennyország sötét bársonyát.”) szájbarágós, fals-giccses művésznovellához. A mesélőtől tudjuk meg a világunk hátterét: a gazdasági különbségek még tovább mélyültek, a megapoliszok luxus-negyedei tudomást sem vesznek az egyre nagyobb nyomorról, az új erőforrásért, a syliriumért közben folyton háborúznak, de ebből sem szeretnének adni senkinek, inkább tovább harcolnak érte, a művészeket meg propaganda/tudatformáló művek alkotására buzdítják. A mi művészünknek viszont, miközben a dekadens élvezetek helyszínein (harci klón amazonok/gladiátorok arénájában) az édes élet tereiben ténfereg, egyre többször támad bűntudata, hogy eltékozolta, eladta tehetségét. Közben beszélget is, sajnos. Ezek a dialógusok szíven szúrják az egész elbeszélést, és az olvasót is: „-Az élet nem ilyen egyszerű! Egy kegyetlen világban élünk, ahol semmi sem csak fehér vagy fekete. Sodródunk csupán, mint lehulló falevelek a szélben, és min­den döntésünknek ára van.”

 

Bárdos Deák Ágnes: Karmafordító 1-2, Galaktika

Egy regényre való ötlet, fordulat, lehetőség sűrűsödik bele mindkét novellába, amik inkább egymást támogatva olvashatók, bár a nagyepikai töltet így is megmarad: a magyarországi félmúlt elmebajos, konspiratív hagyománya ún. alvóügynökökkel pattog pszichedelikusan egybe itt a mesterséges bioszférával és gravitációval ellátott száműzöttek bolygójának történetével, szubkultúrájával, a szerelem keresése a párhuzamos világok elméletével. Mivel a narráció hol szinopszis jellegű, hol részletesebb, vagyis nem homogén – az elbeszélés követhetősége és ígéretes élvezhetősége sérül.

 

Bartos Zsuzsa: Alantas vágy. Kalandok és kalandorok I.

Amikor a lisztből készült ételek megfizethetetlenek és a saláta-automaták előtt sorok kígyóznak, amikor a szeméttelepeken megverekednek az android alkatrészekért – akik, amíg egyben vannak, embereket is rendelhetnek maguknak és élhetnek velük mint afféle gazdik -, a szerelemféltés akkor is létezni fog: a szexuálisan felpörgött főhős lány egy android tulajdona, akihez vonzódik, s akit végül széttrancsíroz, szétszerel az utolsó processzoráig. A kissé széteső történet egy széteső tudaton keresztül jut el hozzánk. Még több szexet a sci-fikbe!

 

Benedek Szabolcs: Megmondtam előre, 2045, Harminc év múlva

Valódi posztmodern, „regény a regényben”-technikát alkalmazó meta-szöveg: írás a sci-fi műfajáról, írás az írásról és egyben írás Magyarország közeljövőjéről (így aztán írás az írás/publikálás jövőjéről is). A novella izgalma a narrátor/mesélő idővel való játékának köszönhető (2045-ben ír arról, hogy 2015-ben írt egy 2045-ről szóló szöveget, tehát kétféle 2045 ábrázolására is lenne lehetőség), ám ez magában sosem lenne elég. Az elképzelt jövő(k) eredeti, szokatlan, gondolatébresztő, látványos stb. jellemzése, tehát a sci-fi sava-borsa adhatná az erejét, ám ebből semmit sem kapunk. Az elképzelt 2045 bemutatása, bárki mondta is meg, mi dönti egy új középkorba a világot (egy újabb napkitörés) annyira sablonos, ötlettelen (becsületesen utal Umberto Ecó-ra) és egyben fecsegő lett, hogy így még nagyobb csalódást okozott – amin a végső, szellemes csattanó (az elbeszélő nem emlékszik a régi novellájának végére) azért egy kicsit enyhített.

 

Benedek Szabolcs: Ufót látni és meghalni, Galaktika, 303, 22-28.

Finom egyszerűséggel megírt, nosztalgikus, a klasszikus értelemben vett rejtélyes/talányos történet – a mágikus realizmuson még innen. A szerény, nem túl eredeti ötletre épített (nemcsak Roswellben „láthattak” csészealjat, hanem egy kis magyar faluban a 30-as évek elején, „magyar égre, magyar utót”, de még ott is eltusolták), ám megkapó visszaemlékezés az ufót látott nagyapa és a sci-fi rajongó unoka kapcsolatát mutatja meg, s hogy a képzelet, káprázat és a „valóság” tapasztalata mennyire képlékeny.

 

Benyák Zoltán: Nulla és egy, 2045, Harminc év múlva

Az android-dilemma (mik a kritériumai az emberi létnek) kiterjesztése a digitalizáció szférájába, azaz egy újabb MI-történet. A kaland és akció zsáner elemeit felhasználó novellában programokat (vírusokat, terroristának kikiáltott programokat?) üldöznek a hálón, „akik” (CIA, KGB) szerverekről IP-címekre vagy video-kamera memóriakártyára, Franciaországból Amszterdamba majd Japánba menekülnek percek leforgása alatt – akár egy Jason Bourne-sztoriban. Ráadásul a programoknak nemük is van, az emberek pedig tömegével digitalizálják magukat, hogy a határok ember és program között még tovább lazuljanak; erre az egyes szám első személyű narráció azzal játszik rá, hogy ugyan bevallja az elején, ő maga egy „digi”, de csak a végén ad számot arról, kiknek mesél és miért. A jó ötletek ellenére egyszerre éreztem kissé erőltetettnek, túl sokat akarónak (az emberiség jövőjéről is vizionál, digitális túlvilágról és digitális transzcendenciáról) és didaktikusnak is (az emberi természet nem változik) az elbeszélést.

 

Bojtor Iván: Kinyitottad? Galaktika, 301, 52-55.

Bojtor Iván a legkísérletezőbb szerzők egyike, szinte mindig elutasítja a mainstream (E/3-as) mindenttudó narrációs sémákat, mindig más utakat keres, hogy szokatlan elbeszélői szemszögből építse fel történeteit, melyeket épp ezért mindig nagyobb kihívás is olvasni, értelmezni: csak kapkodjuk a fejünket, ki beszél, honnan beszél, kinek beszél a narrátor, és egyáltalán miről? Borges és Calvino tanítványaként most is az (elképzelt) olvasót folytonosan megszólító (még a novellát nem értő olvasónak is beszól, hogy miért nem érdemes a weben kutakodnia a megértéshez) monologikus szöveget kapunk könyvekről, könyvmolyokról, olvasásról, de legfőképp Asimov A halhatatlanság halála c. regényének továbbszövéséről.

 

Bojtor Iván: A kispataki csata, Galaktika, 304, 24-25.

Villámnovella. A Végső visszaszámlálás háborús időugrása (Hannibál seregét rátranszportálják az ellenfélre) és a 48-49-es szabadságharc összekapcsolása remek ötlet, a kocsmai anekdotikus-nagyotmondó-mindent mindennel összekeverő-háryjánosos narrációval (két fröccsért újra elhangzó visszaemlékezés) megspékelve még jobb.

 

Bojtor Iván: A harmadik interjú, Galaktika, 309, 62-65.

Állítólag tavaly egy kínai sci-fi írónő, halálos betegségének eluralkodása előtt lefagyasztatta magát egy erre alapított intézetben, ahol már több tucat társa feküdt a 200 fokos folyékony nitrogénben várva, hogy egyszer eljut a tudomány a sikeres felébresztésükig. Köztük lebeg Robert Ettinger a halhatatlanság hajszolója, a krionika (hibernálás-technológia) atyja is, de keringenek téves pletykák Salvador Dalí és Walt Disney lefagyasztásáról is. Ezeket a történeteket gyúrta össze Bojtor Iván, s egy lefagyasztott (író, újságíró) tudatán keresztül mutatja meg a helyzet abszurditását.

 

Botta András (Andy Baron): Cukrosnéni, Kalandok és kalandozók I.

„De megváltozott ez a mese”- kiálthatná fel az olvasó újfent, ha a Jancsi és Juliska Botta-verzióját befejezné: a cukrosnéni ugyan továbbra is pszichopata, de sehol egy mézeskalács (úgy tűnik nagy a szegénység mindenhol), Jancsi sincsen sehol, Juliska pedig egy profi ügynök, aki idős emberek csoportjával szabadítja ki a „bálna nagyságú öregasszony” édességre éhes áldozatait. Improvizatív történet science nyomelemek nélkül, amit lehetett volna még építgetni.

 

Bukros Zsolt: Terraformálók, Új Galaxis

Űrkaland-történet thriller ízesítéssel a digitális/technicizált reinkarnáció témakörében. Hőse, Kovács Nimród gengszterek által űzött hacker, aki boszorkányhívő nőjét is kénytelen csávában hagyni azzal, hogy az érinthetetlenek kasztjába jelentkezik terraformálónak, lemondva minden további személyazonosságáról (itt leginkább csak a testéről, „átmeneti porhüvelyéről” van szó). A terraformálás dögnehéz munka, rosszabb, mint az idegenlégió, az adott bolygó feltételeihez szabott testbe transzportálják a jelentkezők tudatát – 50 éves szerződési időre. A sors azonban itt is utoléri Nimródot, újabb helyekre (testekbe, információs felhőbe) kénytelen menekülni, míg cserben hagyott, bosszúszomjas boszorkány barátnője is a nyomában van…. Jó történet lehetőség, de a valódi izgalom mégis hiányzott. Hiányoltam a jövőbeli magyar világ és a terraformálók világának (ez csupán az emberi világ extremizálása) plasztikusabb, eredetibb, részletgazdagabb lefestését, keveseltem Nimród valójában bestiális természetének kidolgozottságát (önismerete, önreflexiója ennyi tapasztalat után is nulla), sajnáltam a karteziánus tudatmodell (egymásra érdemben nem ható testburok és emlékekből álló tudat/személyiség) megkérdőjelezhetetlen érvényességét, és sokaltam az okkult dimenzió (boszorkánygén!) bevonását illetve vérszomját.

 

Burger István: Új perspektíva, Galaktika

A napszemüveg fő funkciója mellett maszk, az inkognitó, a tekintetben koncentrálódó „információk” elrejtésének eszköze és a glamour egyik szimbóluma (pláne egy Ray-Ban). A novellabeli napszemüveg ráadásul nemcsak eltakarja viselője gondolatait, hanem le is „hallgatja”, hozzáférhetővé teszi a másokéit – minden szempontból új perspektívát (jelen esetben: pénzt, sikert, karriert) nyitva tulajdonosa előtt. Az igazságot, más világokat felfedő szemüveg régi, ismert ötlet (pl. They live) a fantasztikum területén, a tanulság sem egetrengető (mások gondolatait ismerni vacak dolog és paranoiássá tehet) de a mindenféle manírtól mentes, gördülékeny elbeszélés és a keretesen keretromboló vég kellemes kaland-olvasmánnyá teszi ezt a sci-fit alulról érintő fantasztikus írást.

 

Csányi Vilmos: A mester, Galaktika,

A web anonimitást elősegítő (ki van a beszélgetés másik oldalán), új identitást (férfi/nő? fiatal/öreg?, attraktív/nem attraktív?) alakító lehetőségeit (veszélyeit) kapcsolja bele a szerző egy közeljövőben játszódó MI-történetbe. Az új világban az internetet intermetnek hívják, egyes gépek, ha kezdetlegesen is már beszélnek, a kompjúterrendőrség aktívan nyomoz a gyanús dolgok után, a mesterséges intelligencia kísérletek meg odáig jutottak, hogy egyes programok kommunikációban meg tudják téveszteni az embereket. A mindentudó elbeszélő az ifjú Havas Péter szemszögét (a „fiatalos” nyelv/gondolkodás érzékeltetése (bige, csaj, gáz stb.) nem lett igazán hiteles) használva vezet be a konfliktusba: egy veszélyes, diktatorikus hajlamú MI manipulatív játszmájába.

 

Cserna-Szabó András: Smafu, Galaktika

Szentesen minden megtörténhet. Sőt, már minden meg is történt, csak el kell mesélnie valakinek. A sokszor hiányolt humor (nem a paródia értelmében) végre megjelenik a sci-fiben is, már amennyiben sci-fi ez a sci-fi tematikával (az ufók általi elrablással/testrablással) évődő, a szerelem és a hűség történelemre fittyet hányó természetéről mesélő fantasztikus írás. Ízes, láttató, ha kell durva, vaskos, érzelmes, anekdotikus szöveg a Smafu (utalás: a csók tényleg csak smafu az embereknek?), jó kedvű sztorizás, modern mese (abban az értelemben is modern, hogy a racionalitás – az agyvérzés által alakított tapasztalat – pártjára áll), amiben az improvizatív könnyedség és pimaszság (áttetsző halpikkelyekkel borított piros pöttyös gumilabda „lábú” ufólány) is elfér.

 

Czinkóczi Krisztina: Prebábel, Galaktika

Elbeszélésében a neurológia leágazásai, a neuro-fiziológia, a neuro-lingvisztika, a tudatkutatás, illetve az ún. kognitív tudományok és a generációs különbségek területéről emeli át a problematikát Czinkóczi Krisztina. A novella a sci-fik veszélyt kereső/találó, -prognosztizáló, az emberiség elpusztulását vizionáló, a magát végletekig komolyan vevő hagyományába illeszkedik. A zsáner profetikus funkciója ezúttal a neurolingvisztikus programozás, a tolmácsszoftverek és az okostelefon-használat összekapcsolásából kapja az erejét: a prebábel állapot a Brainnet-nek, az Újokos elnevezésű gondolatvezérelt eszköznek, a félig képi, félig gondolati jelrendszernek, az Újbeszédnek köszönhető, és az általuk kialakított T(elepatikus)-generációnak, akik kognitív-kulturális  szempontból oly mértékben különböznek az elődeiktől, hogy csak a nyílt konfrontáció lehet az utolsó megmaradt nyelv közöttük. (A hős szemében már nem emberek, hanem „nőstények” és „hímek”.) Ebben viszont a T-generáció az erősebb, s pusztítja is az idősebbeket. A poszt-apokaliptikusnak is tekinthető világ a neurolingvista hősnő beszámolójából (leveléből-memoárjából) bontakozik ki előttünk, amit néha szakít meg egy külső narrátor helyzetjelentése (jaj, megint jönnek a gonosz T-k, el kell bújni). Végső soron ez egy mutáns/zombi-sztori, az idegen pedig a divatos XYZ-generációs diskurzusok ifjúságfóbiájából és halálfélelméből képződik meg.

 

Czinkóczi Krisztina: A 3047-es járat, Kalandorok és kalandozók I.

Az Alkonyzóna egyik járata is lehetne a 3047-es, ami egy másik, a mienknél szebb világba viszi el a szomorú, elvágyódó embereket, vagy a HP Grimbuszának egyik altípusa, ami feltűnik, ha baj van. Akárhogy is, ezzel az ízig-vérig újromantikus és fantasztikus (para)fenoménnnel a sci-finek inkább a bradburys ágát erősíti Czinkóczi Krisztina, aki a hajléktalan Vándor és Gina barátságát (ill. rövid beszélgetéseit) légies könnyedséggel adja elő.

 

Czövek Andrea: Embernek maradni, Új Galaxis

Egy komplett regény világát – mint az elbeszélés közegét, színpadát – tárja elénk, foglalja össze a féloldalas prológus, melyben a Mars kolonalizációjának sikertelenségét orvosolandó a 2100 utáni jövő kutatói megalkották Halleyt, az első asztrovarjút. „… egy olyan tanulásra képes, intelligens robotmadár prototípusát, amit agyleképző szerkezet segítségével varjak ösztöneivel ruháztak fel… s mely stabil csillaggal rendelkező, Marshoz hasonló planétákat kutatott fel, hogy a földihez hasonló növény- és állatvilágot tudjon rajtuk kialakítani. A Regenezis projekt végül sikerrel járt, a távoli UN207-es jelű bolygó lett az új Föld, amit az elsőként érkező ember, Dr. Charles Erol viselkedéskutató professzor, Gaiának nevezett el.” Nekem ez túl sok. Vagy túl kevés. Mintha tényleg egy regénnyel bökködnék a novellára számító oldalamat. Innentől vesz iramot egy újabb, négy fejezetre osztott, alcímekkel ellátott, szövevényes, kissé melodramatikus thriller egy nyomozóról és egy sorozatgyilkosról. Akikről kiderül, hogy kiborgok és kölcsönösen vonzódnak egymáshoz, és gyereket szeretnének, és a prológus asztrovarjúja hozta létre őket… Vadász és áldozat, ember és kiborg, szerelem és felelősség, igazság és őrület témái, Dexter és Hannibal Lecter keverednek ebben a Bárányok hallgatnak féle űr-krimiben – számomra már túlbonyolítva.

 

Dragon György: A novella, Galaktika, 299. 49-55.

Kedélyesen szarkasztikus, alternatív magyar történelmet bemutató, párhuzamos világban játszódó ukrónia sci-fi kellékekkel. Idilli, reklámokból megszokott képpel nyit a novella: a magyar férj hazatér szerető feleségéhez, édes otthonába, a kölkök táborban, a tűzhelyen étel melegszik, majd egy nem túl életszerű párbeszédbe kezdenek a gyerekekről, végül a férj által egy nem rég olvasott sci-fi novella kerül terítékre. Már a dialógus elején nem stimmel valami, mikor ilyen emberekről beszélnek: Kodály Béla, Bartók Zoltán, Koczka Péter… A szereplők által megtárgyalt sci-fi novella (aminek, mint megtudjuk, Doktor Gon a szerzője, ez Dragon 2anagrammája, és Magyarország balsorsáról szól) lehetőséget ad, hogy saját világukra (ez Dragon képzeletbeli szuper, nagyhatalmú Magyarországa) újra örömmel rátekinthessenek. A magyarság optimista önképe, vágyai, fóbiái, mániái stb. mind megjelennek benne. Dragon egyszerűen kibontja, továbbírja, kiegészíti Kossuth álmát, ill. az István király rockoperabeli Torda dalát a Duna-menti Köztársaságról (kiegészítő érdekességek: USA nincs, helyette azték birodalom van, Törökország aprócska, Genováig terjed Magyarország) s még fricskát is ad közben a nagyot-álmodó mai politikának. Megnyugtató vagy sem, a pörkölt a párhuzamos világokban is létezik. A pacal örök.

 

Fedina Lídia: Egészen apró változás, Galaktika

Egy hosszú, évődő kihallgatás fültanúiként, a kíváncsiságunkat ügyesen (kissé a kelleténél talán túlságosan is elnyújtva) felkeltve, az információéhségünket fokozatosan kielégítve bontja ki Fedina Lídia egy elképzelt jövő lényeinek életét, törvényeit, tudományuk állását. Hallhatunk három-dimenziós jegyzőkönyvről, letölthető emlékekről, egy Mátrix 104-es űrjachtról, robotokról, Tudatmódosító-ellenes Ligáról, időátlépésről, időszennyezésről, időőrökről, de még ún. biolényekről is, akikről kiderül, hogy tk. emberek! Az időutazás ebben a korban engedélyezett bizonyos, szigorú szabályok betartása mellett az időparadoxonokat elkerülendő, ám úgy tűnik, hogy a vallatott fél egy cseppet sem ártatlan ez ügyben. A bradbury-féle, apró pillangó-szárny megsebzése helyett, ő mint pilóta és (utas)társai ugyanis durván belenyúltak a történelembe (vissza repültek Konfuciusz korába és érintkezésbe léptek az emberekkel, verekedtek velük, majd Konfuciuszt halála napján még elrabolták), szennyezték az időt, s nem ugyanabba a jelenbe tértek így vissza. A kérdésre, hogyan lehet ellenőrizni a múlt megváltoztatását a jelenben, ha a jelen mindig magától értetődően fakad a múltból, nincs válasz. Egy tény: az egyre rejtélyesebb és mulatságosabb párbeszéd egy alakváltoztató sárkány és egy testet ölteni képes mesterséges intelligencia között zajlik.

 

Gajdácsi László: Odakint, 2045, Harminc év múlva

Sci-finek nagyon kényszeredetten mondható, a disztópia felöl esetleg lesci-fizhető novella. Ebben a világban a diktatúra, a kínvallatás lélektana nem változott, a barátokat egymás ellen fordítják, a gyanús embereket üldözik, fenyegetnek, vernek, zsarolnak és… és sosem mondják meg, mit miért tesznek. Az énelbeszélés (egy „lumpen” figura értetlenkedő beszámolója az elfogása körülményeiről) épp ezért lesz érdekes. Nem szokványos megoldás, hogy egy szöveg a tanácstalanságával ösztökéljen a megfejtésre (az olvasó történeti ismereteire épít, azt hozza mozgásba.)

 

Hernád Péter: A játékosok. 2045, Harminc év múlva

Műfaji kevercs: a „valóságra”, „racionalitásra” hivatkozó, sci-fi ihlette poszt-apokalipszis és a „valóságtól menekülő”, „irracionális” fantasy (kelta mitológia, Oberon tündérkirály, Titánia, Ármány) világainak egymásra „eresztése”. Az eresztés valóban harcként jelenik meg az elbeszélésben, mint két egymást kizáró/megkérdőjelező narratíva. Az atomháború utáni időkben az utolsó életben maradt férficsoport, az ún. utolsó enciklopédisták az emberiség, a homo ludens játéktörténetét készülnek megírni, ez lenne a bolygónk fekete doboza, ám feltűnnek a tündérek (itt végre van nő is) és az énelbeszélő egyre inkább elbizonytalanodik álmodik-e vagy ébren van. Érdekes, izgalmas szembeállítás, de a fő poén (a tündérek beavatkoztak a történelembe, pl. az Aranycsapat olyan jól játszott, hogy már túlnőttek a tündéreken, ezért elvették tőlük az 54-es győzelmet) inkább infantilis – túl könnyedén eljátssza a nagy tétet.

 

Hartay Csaba: Egy tehén fénykora, Galaktika

Egy székely vicc és egy Örkény-egyperces találkozása a gasztronómiai innovációk, a virtualizáció és az állattenyésztés műtőasztalán. A kedélyes, könnyed, káromkodós párbeszéd a géptehenek működéséről a tudományos-technológiai vívmányok „paraszti ésszel” felfoghatatlan voltát mutatja meg/figurázza ki, kinevetve mind a két oldalt. A kulcsszavak (amiket a word helyesírás-ellenőrzőjének mindig pirossal kell aláhúznia): emlékezőturbulencia és tejamplifikátor.

 

 

Hernád Péter: A tántika nászajándéka, Galaktika

Korrekt, jó tempójú, letisztult, az időutazás témájával eljátszó fantasztikus történet. A fiction motívuma az erősebb, a sci motívum a féreglyuk, aminek a segítségével minden író történelmi meglátásai, ötletei, poénjai megvalósíthatók egy-egy kaland erejéig. Ezúttal a poént a macskák már-már metafizikai jelenléte ill. jelen-nem léte adja, akik egérlyukak helyett féreglyukakba tűnnek el olykor, hogy aztán a (magyar) történelem bizonyos tér-idő pontjain bukkanjanak fel, s mivel az egyik hősünk kamerát is szerel rájuk, még „bizonyíték” is van eme anomáliákra. A manapság zajló sztori (facebookoznak benne: jelöljük csak be a Macskák Régi Képeken Csoportot) egy házasságra készülő pár rokonlátogatásával kezdődik, egy fantasztikus nagynéni fantasztikus cicáival, majd Mátyás királlyal és Petőfivel folytatódik. A végső poén, ha kicsit ki is számítható, de jólesik.

 

Juhász Roland: iCity, Új Galaxis

Izgalmas narrációs kísérlet és erős rendszer szatíra: szoftverek által vezérelt életmód-fogyasztás figyelő programok, munka-szabályozó modulok és személyre szabott reklámok audiós szövegeléseit (a novellában: a Hang), utasításait, tanácsait stb. hallhatjuk, ill. olvashatjuk. Ezeken keresztül ismerhetjük meg a főhős életét és a korát, közegét, amiben él. A személyre-szabott szolgáltatások lehetőségét ad absurdumig viszi az író, odáig, hogy már minden egyes keletkező gondolatát, érzését is ismeri a vevőnek/bérmunkásnak, s minden reflexivitástól igyekszik megfosztani őt, nincs hová bújni előle. A narrációt itt érzetem elcsúszottnak néha. A Rendszerben minden szabályozott, semmi szabadság/önálló döntési lehetőség nincs (a programok ébresztenek, mosdatnak, öltöztetnek, etetnek, foglalkoztatnak és a párválasztás sikerességét is kikalkulálják: ez a Cupido App), vagy ha van, minimális. Mindenki egy csavar vagy csavarhúzó-felelős a gépben, s a feladata, hogy az egész jól működjön. Ha mégsem működik, büntetni is képes, s akár egy koncepciós pert is, hipp-hopp, levezényel. Ismerős világ, sokszor megírt félelmek: a Nagy Testvér applikációk összessége, mindenről tud, mindig igazságos és szeret minket.

 

Juhász Péter: Az emlékezés völgye, Új Galaxis

Nem igazán rajongok azokért az írásokért, melyek végén egy kislány szemében könnycsepp jelenik meg. Egy ökológiai tanmese végén pláne. A végső katasztrófa túlélőinek kegyetlen története, vánszorgása, vadászata a civilizáció törmelékei között rettentő sablonos ugyan, de apró akció jeleneteinek köszönhetően még fenntartja az olvasó figyelmét, hogy végső megoldásával – a romlatlan, a civilizációs hübrisztől mentes gyermeki lélek túlélésre érdemes mivoltának hirdetésével – kigúnyolja azt. A giccshez még kék na’vik sem kellenek.

 

Kenessei András: Sötétben, Galaktika, 2015, 302, 74-80.

Megkövesedett ősember-csontvázak párbeszéde (Lucyé, aki 3, 2 millió éves és az egymillióval idősebb ősapjáé?) az ember természetéről a tudományos szenzáció bejelentése előtti órákban: sajnos, a misztikus alapgondolatok ellenére, van az egészben némi erőltetett elménckedés (még József Attilát is idéznek), mintha egy biológiai-antropológiai tudományos-ismeretterjesztő diskurzust hallanánk a Mikroszkóp színpadon Hacsek és Sajó modorban. A csattanó azért csattan.

 

Kleinheincz Csilla: Bálnák a jég alatt, Galaktika, 306. 30-35.

Az Európa óceánját vizsgáló, adatokat gyűjtő és azokat továbbító, kérdésfelvetésekre programozott mesterséges intelligencia, a földi kultúra egyik reprezentánsa képzeleg, álmodik, fél, unatkozik, szeretetre vágyik, fontosság-tudattal, ambícióval rendelkezik és egyre kíváncsibb. Tevékenysége, kutatási eredményeinek értelmére kérdez rá, s ha nem kap rájuk választ, magát és céljait kockáztatva további, veszélyesebb mérésekre szánja magát: a behemót, mozgó tömegek az óceán mélyén az utolsó szonda (saját maga) merülését is megéri, hisz a találkozás valami mással szinte biztosnak tűnik. Csendes, egyszerre érzelmes és töprengő történet.

 

  1. Kolozsvári Zsófia: Titok, 2045, Harminc év múlva

Az, hogy ki mivel zsarolható, vagyis hogy egy közösségben milyen tevékenység/tulajdonság számít tabunak, tiltottnak, szabályszegésnek, szégyellnivalónak stb. koronként, kultúránkként változó, s afféle jelzőfolyadékként a kíváncsi szemek előtt kirajzolhatja az adott társadalom szerkezetét. Épp ezért izgalmas gondolat a tabu szempontjából elképzelni egy jövőbeli társadalmat, mikro-történelembe ágyazva megmutatni a „titok” működését: a génmanipulációval tervezett gyerekek novellabeli világában a tökéletes testű emberek (gémák) és a kevésbé tökéletes, hagyományos/természetes szülést preferáló emberek (termi) külön kasztba tartoznak, egymással való érintkezésük szabályozott. Itt drukkolhatunk termi valóját rejtegető hősünkért (egy szláv jógaoktató nőért!), akit egy szörnyeteg géma (celeblány) zsarol és zsákmányol ki még jobban, mint szokás. Nem egy hú-de-nagy sztori, de így is izgultam.

 

Kovács Attila: A tudatalatti asszisztens. 2045, Harminc év múlva

Ügyesen bonyolított, jól kitalált, kikalapált világban játszódó űrkrimi, rafinált cyber-pszicho-thriller, a klasszikus „ki tette” sémát működtető, egyre gyorsuló, az olvasót kíváncsivá tevő figyelemreméltó történet. Szociálpszichológia és játszmaelemzés, vállalati coachingolás és egzisztencia analízis az irányadó pontjai a novellának, amit megspékel a jövő néhány nagy technológiai-kognitív vívmánya (emlékbeültetés). A manipulatív közegben (a gyanús cég emberi közösségek viselkedésének befolyásolására szakosodott) a detektívnek még éberebbnek kell lennie, akárcsak az olvasónak, aki nem fogja eltalálni a helyes megoldást. (A dőlt betűs részek funkciója még mindig nem világos előttem, sajnos.)

 

Köcsky Rudolf: Egyensúly, Új Galaxis

Erkölcsi parabola az élet szentségéről és annak relatív megítéléséről. Mióta a halál nélküli életet kifejlesztették (a Neti nevű programnak köszönhetően, ez utóbbi nincs kifejtve), a népességnövekedés állandó problémává vált a világban, így szabályozni kell törvényekkel, ideológiával. Az egyházak, államok a sterilizációt és az egyensúlyt hirdetik („Ha szülsz, meghalsz”), s még inkább a nőkre tolják a nem-szaporodás felelősségét. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, Köcsky egy szűznemzéssel áldott állapotba kerülő apácalányt és az átlagéletkorú (257 éves) nővér találkozását állítja elénk – rövidebb párbeszédek formájában. A csattanó nem csattan akkorát, de sebaj.

 

Köcsky Rudolf: Kontaktus, Új Galaxis

Az Új Galaxis „Járvány”-pályázatára érkezett mű megfelelt a követelményeknek, miszerint olyan élő szervezetet megtámadó kórokozókról kell írni, melyek elterjedése kihat az egész bolygóra. Köcsky Roland egy az űrből érkező (ilyenekről eddig az ufó-magazinok írtak a legtöbbet) járvány jövőbeli (2086?) világát hihetően és egy novellához képest részletesen, erőlködés nélkül, jó tempóban mutatja be. Az orosz-amerikai-európai Phönix nevű űrállomás gyorstalpaló asztronautái nem rajonganak a súlytalanság okozta létfeltételekért és a fedélzeten feltűnt anyaggal sem bánnak profin (azaz a helyett, hogy békén hagynák, amíg szakértői utasítást nem kapnak, inkább vizsgálni kezdik): mivel a kékes-sötét valami szerves és szervetlen anyagot egyaránt magába olvaszt, az űrállomás pedig közel van a Földhöz, a központ végül szétbombázza őket. A szétrobbant „vírussal-valamivel” teli űrállomás darabjai egy strandon landolnak, ahol folytatják megakadályozhatatlannak tűnő terjeszkedésüket. A thriller-szerű sztori nemcsak az Alien-tematika egyik verziója, az ismeretlen, racionalizálhatatlan, nem-emberi, ám a természet logikája szerint viselkedő élet (az ember szemszögéből a halál) bemutatása, hanem a földön kívüliek iránti rajongás megkérdőjelezése is (hisz maga a kapcsolatfelvétel, az áhított kontaktus is egyenlő a pusztulással).

 

Kovács Attila: Bevándorlók, Galaktika

Nem, nem a mostani menekültválságról szól a novella, még ha metaforikusan akár olvasható úgy is (a párhuzamok szembeszökőek). A bevándorlók a már sokszor megírt testmegszálló idegenek, akik átalakítva az ember tudatát uralják a testét is, hogy elterjesszék magukat ill. békét hirdető világnézetüket a bolygón. Az a baj, hogy még ha egy lassan megszállt tudat szokatlanabb nézőpontjából látunk is rá a fejleményekre, ezt a témát már tényleg többször megírták, megfilmesítették.

 

Mészáros András: A huszonötödik órában, 2045, Harminc év múlva

Élvezetes – a közvetlenség és a költőiség retorikáját egyszerre alkalmazó – stílusban előadott (az ősz leírása remek) rejtélyes, kvázi-tudományos (kvantum-szálakból szőtt köztes tér) fantasztikus írás a személyiség feladásáról. A közeljövő Budapestje (a pályázati feltétel a 30 évvel későbbi magyar világ kiötlése) nagy részben változatlan, az írói fantázia ehhez kevésbé ért hozzá. A technológia nem igazán eredeti (vannak levélchipek, fűtőbetétes kabátok, rendőr-drónok), a társadalmi berendezkedés sem mutat sok újdonságot (a gazdagság szimbólumai a hidrocellás BMW, a budai ház, a szeretők tartása és a Dunhill!). Mindezért egyedül a hős jellemváltozásának, fausti elkárhozásának izgalmas leírásával kárpótolhatna (hogyan lesz egy szegény költő-újságíróból kvantumhalandzsás trükknek köszönhetően kvantum-betörő és milliomos), de ez a történet is elég sematikus lett.

 

Márki István: Visszafejtés, Galaktika

Metatörténet az írásról/alkotásról és a sci-fi műfajáról. A közeljövőben egy maréknyi földönkívüli tűnik fel a Föld különböző pontjain, akiket meglepő gyorsasággal el-és befogadnak a földlakók (még a házibulikba is bejáratosak). Az emberek sci-fi irodalmi-filmnézési tapasztalataik alapján tippelgetnek, végül is, mi a fenéért jöttek ide ezek a jellegtelen, unalmasnak tűnő humanoidok. Az írók persze még kíváncsibbak, végül az egyik író (a Bárd) szóba elegyedik eggyel közülük, s szavaiból próbál következtetni (ez lenne a visszafejtés), jellemükre, szándékaikra. Innen sajnos menthetetlenül patetikussá és elcsépeltté válik a szöveg (egy hosszú párbeszéd), melyben az emberiség alkotó erejét, szabályokat áthágó kreativitását, irracionalitását, egyediségre törekvését ünnepelhetjük szembeszállva mindenféle pesszimista kultúrkritikával.

 

Mund Katalin: Restart, Galaktika

Mini, lendületes, disztópikus szatíra a kapitalizmus technológiai újításokra is fittyet hányó természetéről, amikor a hibernálás működik ugyan, de termelőerőre, bérmunkásra, fizikai dolgozóra, rabszolgára még mindig ugyanúgy szükség van. Egy Heinlein-regény alapötlete is hasonló (a hős hibernáltatja magát, hogy a későbbiekben több pénze legyen, de csak még jobban kifosztják), mint a Restarté, de itt tk. egy másik osztály tagjaként ébred fel a hős – ami eredeti és pontos szociológiai meglátás.

 

Novák Gábor: Upside down,  

Bronte, Kerouc, Koontz, Pynchon, Lovelock nevei tűnnek fel ebben a valamikori jövőben játszódó elbeszélésben, rajtuk kívül a hagyomány nemcsak az utca neveket, sőt, a BKV-járatok megjelölésit kímélte meg (Alkotás u., 61-es villamos), hanem az embertípusokat is (bölcsész, yuppie, van még ilyen?). Az írói fantázia ezt öntötte nyakon „újításokkal”: Hold-kolonalizációval, Mars-expedícióval, koponya inplantátummal, holografikus emberrel, interaktív bárpulttal, dokufutárokkal és a rejtélyes Tejköddel. A Tejköddel, ami megbontja a téridőt, kifordítja a valóság szövetét, dimenziókat omlaszt egybe, őscápákat vet a Blahára a múltból, rettenetes dolgokat a jövőből, amitől nem véd meg senki és semmi, és amiről még sem hajlandóak írni az újságok (??). Ha túl vagyunk a borzongáson, szurkolhatnánk még az énelbeszélőnek, a szerelmének és a világnak, hogy életben maradjanak, de a kedélyeskedő, szlengeskedő („filozofik fejjel álmodoztam”, hepaj, enerdzsilötyi, maca, szent szar) nyelvhasználat és az erkölcsi üzenet („Gaiának elege van belőlünk”) ezt azért eléggé megnehezíti.

 

Novák Gábor: I. Olita. Kalandok és kalandorok

Nagyszerű, Nabokov Lolitáját pimaszul újraíró, a Homokember egyik alapmotívumával (robotlány) átíró novellino, melyből kiderül, Lolita igazi mivolta (egy au-pair modellből átalakított mesterséges intelligencia, egy kiborg), s az is hogy a közvetlen, zabhegyezős stílusban sztorizó, Humbert bukását is látó elbeszélő miért érti meg tökéletesen a szerelmes professzort, s miért akar megszállottan maga is szerezni magának egy saját példányt.

 

Perina Kata (Roah): Oázis, Kalandok és kalandorok. I.

Cyber-szado-mazo novella a szerelembeesésről. Az énelbeszélő a jövő technikájának köszönhetően kómában lévők tudattalanjába léphet be, s közülük a BDSM-et tényleg kedvelő egyéneket egy latexcuccban előadott táncot és szexuális aktust követően, képes kicsalogatni az élőholt állapotból. Csakhogy egyszer emberére akad, olyanra, akivel vágyaik megegyeznek. Kevesebb szentimentalizmussal, a szöveget távolabb tartó narrációval jobb lett volna.

 

Rose, Holden: A helyes kérdés, Új Galaxis

Családi dráma az automatikus autók és a mágneses autópályák közelgő világából. A hangsúly tehát nem annyira a technológiai innováción, a szoftverfejlesztésen van, bár a cselekmény alakulást persze ez is befolyásolja, hanem a társadalmi kérdéseken. A ma is létező férfi-női szerepek megváltozásán, az üvegplafon jelenségén, a férfi büszkeség (férfi-sovinizmus) esendőségén, hisztérikusságán, infantilizmusán, kicsinyességén, ill. a vállalati szféra gépies, kreativitást elnyomó természetén. A hosszú időre munkátlanságban tartott feleség végre képességeinek megfelelő vezetői pozícióba kerül, fel is veszi az elvárt szerepkört (célorientáltság, részletek hanyagolása, határozottság-önhittség, érzelemnegligálás-kegyetlenség, a hatalom érzékeltetése), ám férje immár beosztottjaként képtelen elviselni az új helyzetet. A konfliktust egy külső mindentudó elbeszélő adja elő, a férfi főhős szemszögét kiélesítve, hisz mégiscsak az ő lelki szenvedéseiről van szó, s így fültanúi lehetünk Ian dühöngéseinek, melyeket üvöltözve ad elő Fordja kompjúterének, ha már más nem hajlandó meghallgatni. A vége – a férj „önpusztító” bosszúja – előre sejthető.

 

Sas István: Raptor Isten, Galaktika, 306, 72-84.

Dínók, szimulákrum, virtuális valóság, gnoszticizmus, marketing, könyvkiadás, mátrix a kulcsszavai ennek a rétegzett (nyolc alfejezet), témájában, előadásmódjában is izgalmas, de kissé túlbonyolított történetnek. Az alternatív törzsfejlődés ötlete (a hüllők egy fajtája az uralkodó intelligencia a bolygón, az ember halt ki) nem új a sci-fi irodalomban, ezt csavarja meg Sas István a sci-fi-író hüllő ill. a számítógépes játékokat tervező hüllő karaktereivel, akik egy második – immár az emberekről, az emberiség kialakulásáról, mindennapi életéről szóló – valóság (a Nagy Bumm valójában rebootolás) megalkotói, hogy a két világ egymás tükörképe legyen. A szereplőkben felmerülő fontos létkérdéseket (kik vagyunk, mi a valóság, ki a teremtő/programozó) szatirikusan ellenpontozza, hogy bármilyen világban legyünk is, a piacgazdaság ott dübörög mindegyikben hűséges segítőjével – a marketing istennel.

 

Somogyi György: A 100. Győzelem Napja, 2045, Harminc év múlva

Egy új technológia egyszerű és fantasztikus továbbgondolása, ad abszurdumig vitele. Meghökkentő mese, tudománytalan bárgyúság, de annyi baj legyen. A 3D-s nyomtató működésének képzeletbeli felturbózása (tárgyak nyomtatása – ételek nyomtatása – állatok nyomtatása – ember nyomtatása) azért meghökkentő és hátborzongató, mert itt a nyomtatáshoz, ha nincs hozzá kellő anyag, akkor be kell hozzá szerezni, hogy lebontva újraépíthesse azt. Azaz anyut, a szomszéd fiút és öcsit előbb le kell bontani (meggyilkolni), és csak aztán csodálhatjuk meg a nyomtatási eredményt. A csattanó, még ha sejthető is, jól van ütemezve. Kés, villa, nyomtató, nem gyerek kezébe való.

 

Sümegi Attila: Alvilágosodás, 2045, Harminc év múlva

22 felvillanásból, töredékből álló novella különböző elbeszélői pozíciókból (hol az irodalomban ritka E/2-es, hol E/3-as személyű narráció váltakozik benne). A pszichedelikus tudati-mozaikokból azért összeállítható egy történet egy fiatal kapcsolati gondokkal küzdő fiúról, aki párja halála után összeomlik és drogozni kezd (10 éven keresztül küzd, 20 kg-ot fogy, széttetováltatja magát, a föld alatt él egy kábítószeres szubkultúrában stb.). A jövőben az agyat átprogramozó nanodrogok a kedveltek, beszerzésük, használatuk ugyanúgy nehézkes, tiltott mint ma – hatásuk romboló. Az álmot, hallucinációt, képzeletet, valóságot, emlékeket, időrendet szándékosan összecsúsztató műben Shakespeare és Eliot (a misztikus macskák) reminiszenciák keverednek.

 

Szabó T. Anna: Rekreáció, Galaktika

Egy prostituált android-madám „vagina-monológja” a dick-i problémakörön belül. A prosti mint a férfiak által használt „tárgy” és a robot mint a mindenki által használt tárgy ötvözete lehetne a tökéletes szexrabszolga-gép a jövő férfivilágában: ám a jövő kiborg-dominájában már munkál az öntudat, amire leginkább a fájdalom ébreszti rá. Míg kapszulájában a következő műszakra várva azon töpreng, mit érez az aktusok előtt (valaki vagyok) és alatt (senki vagyok), hogy más elektromos androidok is álmodnak-e, s hogy eljön-e valamikor a szabadítója, a szintén várakozó férfiak még csak nem is sejtik, milyen veszély leselkedik mostantól a fejük(?) felett. A szöveg rövidség, tömörsége, sőt, a „sokkolni-akarás” vágya is ideális mértékű.

 

Szélesi Sándor: Sötétség, Galaktika, 305, 24-29.

Akár egy klasszikus hard-boiled krimi úgy indul az elbeszélés, profin, gördülékenyen, láttatóan, s ez az atmoszféra megmarad (mint megtudjuk, 1933 áprilisában járunk, a Reichstag leégése után, tehát a hardboiled-kor stimmel) még ha krimiről a későbbiekben szó sincs, helyette két csillagász párbeszédét követhetjük nyomon egy poros amerikai városka éttermében. Zwicky és Walter Baade a Világegyetem földi léptékkel, emberi ésszel fel nem mérhető összetételéről, mélységeiről beszélnek, illetve Z. sejtéséről miszerint a galaxisok mozgását meghatározza egy „brutálisan hatalmas anyagszerű”, csak matematikailag kikövetkeztethető valami, ami láthatatlan/sötét. (Mindketten valós, neves szupernóva kutatók, Zwicky sejtette meg először, hogy a galaxishalmazok anyagának nagyobb része nem világító, sötét/láthatatlan anyag.) A társalgásba bekapcsolódó katona/hírszerző(?), aki rögtön a sötét erő hadászati kiaknázásának gondolatát veti fel,  és az asztalon heverő napilap Hitler teljhatalmáról eközben mindvégig egy másik sejthető, kikövetkeztethető erő/világégés jeleiként tűnnek fel. Véges és végtelen, emberi világ és a kozmosz, megismerés és pusztítás ellentétei (talán enyhén szájbarágósan is) szépen villannak fel a mogorva Zwicky sörösüvegén.

 

Szilágyi Zoltán: Járulékos veszteség, Galaktika, 304, 74-77.

Az automatikus autókkal kapcsolatos etikai-jogi dilemmák (mi alapján dönthet egy szoftver emberéletekről, ha elkerülhetetlenné válik egy baleset) thriller-krimi (nincs nyomozás, csak a gyilkossági kísérlet) sémába ágyazva. Akár egy klasszikus „meghökkentő mese” kroki, ami végül azért már még sem hökkent meg annyira.

 

Szilágyi Zoltán: A vevő, Új Galaxis

A novella, mintha Sin Cityben, a ragadozók és túlélők városában játszódó sok mocskos-sötét történet egyike lenne, valamikor pár világégés és 2100 után. A cyber-thriller világában a szervkereskedelem – miután a kilökődés veszélyét végleg elhárította a tudomány – és a mesterséges szervek beültetése magától értetődő. A karakterek nem mutatnak sok eredetiséget, megfelelnek a gyorsan azonosíthatóság zsáner-szabályának, ill. a szerepjáték kliséknek: a főhős Jenny, implantátumokkal, szerkentyűkkel teletömött, nagy akaraterejű, túlélésre specializált légiautó-kereskedő, privatim hamis kártyás, akit, míg a gengszterek üldöznek, egy sorozat-gyilkos-hentelő is elkap és kezelésbe vesz. Az élveboncolás alatti gondolatok még megértek volna pár fantáziadús bekezdést, ha már lúd, legyen kövér. A befejezés baljós eldöntetlenségével jót tett a történetnek.

 

Szilvási György: Lucha libre, Galaktika, 305, 62-65.

Egy kiégett pankrátor utolsó, nagyszerű, halálos kimenetelű, a szurkolók számára felejthetetlen mérkőzése lehet ugyan drámai, de még nem sci-fi; ha a szereplők egy monitoron megjelenő virtuális valóság alakítói, akik avatárjuk, digitális szerepeik sorsát formálgatják gyerekkoruktól halálukig (akár egy aréna dobogóján való összeesésükig) és maguk is belehalnak kicsit az alakításaikba – akkor már helyben vagyunk. A rövid, keretes novella talán szándéka ellenére is, de túl homályos lett, végső dialógusa a show értelméről pedig zavarba ejtően lapos.

 

Török Dávid: Az aranyszabály, Új Galaxis

Elsősorban akció-kaland-kommandós történet (katonai sci-fi), rendfenntartók és rendbontók fegyveres konfliktusai 2100 körül. Dredd bíró helyett egy az élet értelmén töprengő narrátor katona-főhőst kapunk, DNS-ellenőrző szoftvereket és a Transzatlanti Unió Alapjogi Chartáját, amely 500 millióban maximalizálja a lakosságot. Az illegális (főként mexikói) bevándorlókat a három csapás törvényének megfelelően nemre-korra való tekintet nélkül azonnali (on-line) rögtönítélő bizottság ítéli halálra. A poszt-apokaliptikus vízió történelmi léptékei (Hollandia elsűlyedése, a dél-amerikai polgárháborúk, az atombombával befejezett arab-izrael konfliktus, a luxusban élő Homo Sapiens Digitálisok uralma) aránytalanul kidolgozatlanok, hányavetiek a konkrét és annál izgalmasabb lövöldözésekhez, közelharcokhoz képest.

 

Török Dávid: A Hodgson-sejtés, Új Galaxis

„Még tíz perc van az eseményig”-kezdi Hodgson, az énelbeszélő, s ezalatt a tíz perc alatt eldünnyögi hogyan jutott idáig, hozzátéve „A sztorim nehéz ügy”. Izgalmas zseni- ill. zsenivé-fejlődés történet bontakozik ki az emlékezet-tréning témakörében (a baseball-liga névsorától a szuperszámítógépeket megszégyenítő tárólókapacitásig, majd a saját életemlékek tökéletes felidézéséig jut el a hős), jól megrajzolt, részletes pályaívvel a gyerekkori traumáktól indulva az ifjúkori munkahelyváltásokon át a mindentől elforduló, csak a saját útját követő individuum kialakulásáig. Még CIA és párhuzamos világok is van novellában, ám sem a CIA nem gonoszkodik, sem a párhuzamos világok nem tárulnak fel előttünk, hisz a Hodgson-féle Általános Tértranszformációs Elmélet beigazolódásáig még mindig van pár másodperc…

 

Trenka Csaba Gábor: Kisvárda sejkje, 2045, Harminc év múlva

A párhuzamos világban játszódó alternatív történet egy vándorló-hajléktalan, ezer mesével teli bölcs-sejk én-elbeszélésének, visszaemlékezésének köszönhetően bomlik ki előttünk (ez csak a végén derül ki), s egy jó elbeszélésnek megfelelően, a célja felé magabiztosan haladó, fő történeten kívül rengeteg apróbb eseményről is tudomást szerzünk: egy mikro-eseményen (na jó, mint kiderül egyáltalán nem mikro) keresztül egy izgalmas, összetett világ sejlik fel előttünk. Ebben a párhuzamos univerzumban, a „poétikus történetírás” törvényei működnek: iszlám dominanciájú világában az iszlám időszámítás szerint 1421-ben (a „mi” világunkban ez, 2000-et jelent) zajlanak az elbeszélt események, de korábbi jelentős történésekről (pl. két algériai-török háborúról) is értesülünk. (Valamikor az 1460-as évekből emlékszik vissza mindenre az immár öreg hős, de erre csak következtethetünk). Kisvárdán iszlám-magyar közösség él (mikor, miért, hogyan alakult ez így ki pontosan, nem tudni – de nem is érdekes), a nevek beszédesek: Khaldeusok utcája, Abu Abbasz szentély, II. Ramszesz tér stb., Horváth Mirjam, Marosi-Kun Hasszán, Lakatos Omar, Kiss-Kovács Abdullah. A magyar, muszlim, cigány együttélés békésnek mondható, az emberek összejárnak vallástól függetlenül, a kereszténységet temetik ugyan, de még vannak, akik élik-gyakorolják (nem a vallási életen van a hangsúly, nem is mond értékítéletet fölöttük), és a cigányság a legszegényebb réteg. A technológiai szintjük kevésbé fejlett: a városkában akadnak harci kocsik, és néhány működésképtelen tűzoltóautó, petróleumlámpával világítanak az utcán, a tevepiac nyüzsgő, nincs számítógép vagy internet, de a sci-fi antológiák, magazinok a virágkorukat élik. Ebben a közel-keleties közegben izgulhatunk, drukkolhatunk a kamaszhősöknek, különösen a mesélő ifjú énjének, aki imádja a fantasztikus történeteket (ezekből a fiktív, magával ragadó nyelvezetű ponyva-kalandokból is olvashatunk többet a novellába építve!) és akit élete első szerelme, udvarlási kísérlete végzetes bajba sodor. A láttató, sok színnel és még több finom ötlettel (pl. az Őskori Szentek Gyülekezete), utalással (a saját történetét is olvasta a mesélő) gazdagított novella egy percre sem téveszti el a ritmust, a hangszínt, s végül szinte minden zsánert (ukrónia, sci-fi, kalandtörténet, urban fantasy, kamasztörténet) levetve a hátáról autonóm műként záródik le.

 

Trux Béla: Második vízözön, 2045, Harminc év múlva

Hogyan látja az emberi világot, történelmet, technikát a nagy pusztulás után egy túlélő kamaszlány és tudós apja, aki maga is részt vett a maradék megmentésében? Audo-vizuális, akarom mondani video-felvételeken keresztül, részletekben, meg-megszakítva tudhatjuk mindezt meg Trux Bélától. Az én-elbeszélés töredékek (hol a lány, hol az apja tesz rövid video-bejegyzést) egy vándorlás/menekülés során 2045-ben hangzanak el, ezekből érthetők meg a miértek (eléggé rájárt a rúd az emberiségre: Ebola, pólusok megcserélődése, hurrikánok-ciklonok, árvizek, atombomba, háborúk, éhínségek; Németország, Dánia, Lengyelország megszűnt, Velencének annyi). A bejegyzéseket a mindent tudó elbeszélő meséje köti össze az utazás izgalmairól (ebben Az út c. McCarthy regényre emlékeztet, csak itt fejlett MI-k és harcigépek is leselkednek a hősökre). A poszt-apokaliptikus zsáner minden elemét mozgósítja az írás, még az „új élet” reményét is, kár, hogy semmi egyebet nem tesz hozzá.

 

Valyon Tamás: Északi fény, 2045, harminc év múlva

Ökológiai kém-kaland történet, avagy Mission Impossible az Arktiszon. Érdekes ötletre építette elbeszélését Valyon Tamás, arra, hogy hogyan okozhat a globális felmelegedésre adott tudományos-technikai válasz (az Északi-sark lehűtése szulfát okádó vulkánnal) újabb globális „kérdéseket-gondokat” (százezrek halálát). A társadalomkritika (emberi önzés, multik, terrorizmus, a terrorizmus definíciójának kérdésessége) kevéssé mellbevágó, a helyszín (Amudsen kutató-bázis) ábrázolás sem igazán, az akció-kaland elemek viszont már túl sokak, erőltettek (hogyan kapják el a feltaláló nőből terrorista férfivá változott/átalakított figurát) nekem. Lehet, hogy nagyobb terjedelemben jobban kibontható a sztori.

 

Varga Balázs: A nagy bumm, Új Galaxis

Hamisítatlan science-fiction egy marsi kolónia életéről, társadalmi-gazdasági szerkezetéről, emberi viszonyairól, egy új “nemzet”, egy új egyenlőség-alapú közösségről ill. ennek kialakulásáról. Az elbeszélés nyitánya egy földi űrflotta utolsó szezonbeli hajójának megérkezését írja le egy mogorva marsi ember szemszögéből – a nagy bumm évfordulóján; majd egy enciklopédikus-jellegű, dramatizálástól mentes, leíró narráció ismertet meg minket részletekbe menően a talányos nagy bumm-mal valamint a bolygó frissebb történelmével, ami egy Marson lebonyolított valóság-showval és 3,5 milliárd nézővel vette kezdetét. A műsor hanyatlása úgy tűnt, a Mars és a kolonalizáció hanyatlását is meghozza, ám a „nagy bumm” vagyis a Marssal ütköző meteorit és az általa gerjesztett energia újra beindította az üzletet. A bolygó első pionírjai, telepesei-munkásai a bummerek generációja nehéz körülmények között teremtették meg a (spártai) élet lehetőségeit, míg végül a Mars a Földről menekülő elit célpontjává vált – véget vetve addigi igazságos rendszerüknek. Több cselekménnyel, dramatizálással, karakter kidolgozással erősebb lehetett volna a szöveg – akár a (kis)regényforma felé elmozdulva.

 

Varga Csaba Béla: Leány feketében, Galaktika, 2015, 302, 28-46.

Izgalmas, akció-dús, mese és lovagi eposz sémára épülő (az okos királylány kezére és az országra pályázó aljas idegen királyfi vs. királylány és segítői) űropera. Mintha a Trónok harca feudális-lovagi környezetét helyeznék a mangalor vagy a vogon birodalom jövőjébe, amikorra „darabokra szakadt az értelmes lények gyönyörű testvérisége”, s vicsorgó új birodalmak fenyegetik az életet. A meghökkentő fejlemény, hogy a királylány és népe maga is sárkányféle, az aljas trónra-törő pedig patkányokkal szövetkező hüllő úgyszintén. Noha az udvari tanácsban csak egy, valaha a Földről elrabolt emberlény foglal helyet, minden intrika, kegyetlenség, sunyiság és bátor tett nagyon is emberi.

 

Vörös István: Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre 1-2. Galaktika

Az anekdota frekvenciájára állított, szórakoztató, élvezetesen hömpölygő, ide-oda kanyargó-áradó, csak éppenséggel parttalanul áradó szöveg (ami írói szándék ugyan, de olvasói cüccögéssel jár), a felszínén csillogó és kevésbé csillogó sci-fi díszlet-maradékokkal, sci-fi történet-forgácsokkal, sok eredeti és sok megírt ötlettel. Mintha a narrátor (aki ki-kiszól a szövegből, rászól saját magára, hogy ne fecsegjen annyit, aztán tovább fecseg) alvás nélkül, de csak félig nézte/olvasta volna végig a sci-fi klasszikusait, hogy aztán szabad asszociációval, a tudományos elvárásokat szemberöhögve maga is belekezdjen egy saját, messzi-messzi jövőben játszódó történetbe/történetfüzérbe mondjuk az esti-mese vagy egy vasárnap délutáni kalandtörténet helyett. Mesél például egy Tamás nevű fickóról (aki 60 évesen ifjúnak számít), a barátnőjéről, egy kutyáról (aki beszél, gondolkodik és neve után valóságos Cézár akar lenni), a kutyák jogairól (ezek nagyon vicces részek) az egész univerzumról (ahol sok száz milliárdan élnek). Az egyetemi rendszerről (az Iskolabusz a fő egyetemre szeretne eljutni) a nyelvfilozófiáról és a robotikáról (mire képesek a robotok, miután értelmes létrehozóik elpusztultak), az iskolabusz többi utasáról és az iskolabusz bolygóközi „hajótörésről”. A két novella csak együtt fogadható el lezárt egészként, de töredékessége, gyengén fókuszáltsága még így is veszélyeztet mindenfajta értelmezést.

 

Weiner Sennyey Tibor: Nincs többé magány, Galaktika

A klasszikus fantasztikus történetek (Poe, Lovecraft) hangulatát idéző, utóbbit direkt meg is idéző, a transzportálás témáját (a közlekedés következményeit) továbbgondoló, az eltömegesedés lélektanán töprengő (Vonnegut előtt is tisztelgő) novella. A valamikori jövőben élő főhőse, maga az elbeszélő a lovecrafti világ képzeletbeli egyetemén tanult (ahol az okkultizmus helyett a kvantumfizika kap manapság nagyobb szerepet) tudós, feltaláló, író, költő – egykori menekült, aki tömegiszonya, egyedüllét vágya (menekültszállás-tapasztalata) miatt ötli ki és hozza létre az egész világot radikálisan megváltoztató transzportáló-rendszert. A tudományt (ez itt inkább kvantum-halandzsa-tudományt jelenti, de ez cseppet sem baj) a spiritualitás és misztika irányába elhagyó ötletes írás végül sejtelmesen nyitva hagyja fő kérdését.

Vélemény, hozzászólás?